Balogh Norbert édesanyja a palermói rögös útról és a cigány tehetségek kihívásairól

Hajdúböszörményre érve becsöngetünk Balogh Norbert édesanyjához. A Palermo játékosának legfőbb támaszával, Andorkó Erzsébettel beszélgetünk gyermekkori küzdelmekről, a cigány tehetségek kihívásairól és a százhúsz kilós fotelkritikusok beszólásairól.

Debrecen körüli bolyongásunk első állomása kétfős csapatunk fáradhatatlan fotóriportere, Mirkó István szülővárosa, így Hajdúböszörmény felé kerekezve kis túlzással minden fűszálhoz személyes történet kapcsolódik: a Mirkó fiúk a Bocskai téri református templomban keresztelkedtek, a strandfürdő kertjében vívták sötétedésig tartó kölyökmeccseiket, jobb estéken pedig a tésztából, krumpliból és szalonnából készülő hajdúsági pásztorételt, a tűz fölött szigorúan harminckétszer megforgatott slambucot ették (a hagyomány szerint a főzőmester a magyar kártya harminckét lapjával számol).
Böszörményben felcsöngetünk Balogh Norbert édesanyjához, Andorkó Erzsébethez. Asztalhoz ültet bennünket, a szobából hetedikes lánya, a kézilabdában, éneklésben, táncban és versszavalásban egyaránt tehetséges Rebeka köszön ki, nemrég járt Olaszországban testvérénél, a Palermo 21 éves csatáránál. Egyszerre irigylésre méltó és küzdelmekkel teli a hajdúböszörményi fiatalember helyzete, hiszen miközben álmát megvalósítva a Serie A magyar átlagfutballista számára elérhetetlen világába jutott el, éppen kiváltságos helyzete és a sajtóban neve mellé ragasztott eurókötegek miatt nem egy méltatlan támadásnak, nemtelen élcelődésnek kínált céltáblát. Ráadásul odakint nem könnyű magyar játékosként boldogulnia, édesanyja szerint az olaszoknak Hajdúböszörmény vagy Debrecen neve a legtöbbször nem mond többet Csajágaröcsögéénél, a semmiből jött emberként kellett törnie magának az utat. A Karcag korábbi NB II-es kézilabdázónője kemény, határozott alkat, a kritikus pillanatokban éppen ezért biztos „fedezéket” kínál az útját Olaszországban taposó felnőtt fiának.
„Szoktam neki mondani, nem kell újságot olvasnod. Vagy ha olvasol, olyan szemmel olvasd, hogy lássál a sorok mögé. Ha azt állítja az újságíró, hogy nokedli voltál, és nem csak az olasz újságból másolta a véleményt, nézd meg, miben javulhatsz, miben van igaza a bírálatnak. Százhúsz kilósan, a fotelből könnyű megmondani, hogyan kell levenni a labdát. Mindig azt ismétlem neki: »Kicsim, megfelelni soha senkinek sem szabad, csak magadnak! Amit kapsz az élettől, fogadd el.« Lassan felnőtt ember lett, a felnőttkor kapujába jutott, nekem viszont örökre a gyerekem marad. Nem elég a tehetség, kell a hit, a kitartás és a mérhetetlen türelem.”
A városüzemeltetési intézménynél dolgozó közalkalmazott fia példáján közelről látja, a profi futball kőkemény biznisz, amelyben mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti. Norbertnek nem könnyű, és talán nem is érdemes levetkőznie őszinteségét, társaiba vetett bizalmát, még ha bizony rövidtávon nem is mindig kifizetődő egy-egy nagylelkű passz a kapu előtt, naivan sportszerű ütközés a könyökét alattomosan használó védővel szemben (emlékezetes, az egyik összecsapás során fájdalmas fülsérülést szenvedett).

Két éve a dvsc.hu-nak adott – a magyar sportmédiában szokatlanul kendőzetlen – interjújában a játékos így fogalmazott: „Emlékszem, pár éve nagyon megtetszett egy kabát, édesanyám pedig elment plusz munkát vállalni, hogy megvehesse nekem. Nem tudtam, hogy miért megy este dolgozni, le is szidtam érte. Aztán elkezdett sírni: azért fiam, hogy megvehessem neked a kabátot. Szíven ütött.” Erzsébet az esettel kapcsolatban elárulja, igyekezett a józan ész keretei között mindent megtenni, hogy gyermekei életét könnyítse, ugyanakkor gyakran nyomta a lelkét a tudat, hogy éppen az extra munka miatt kevesebb időt tölt velük. A család sokáig a cigánysoron élt, Norbert apai ágon cigány származású, így tanulságos kérdés, vajon az édesanya tapasztalta-e, hogy gyökerei miatt hátrányos megkülönböztetés érte a Debrecennél nevelkedett futballistát.
„Szerintem nem nehezítette a pályafutását – hangzik az egyértelmű szülői felelet, némi magyarázattal kiegészítve. – Aki tanult történelmet, tudja, hogy a mi földünkön, Európa közepén számos nép átvonult, nyomot hagyott, és néhány emberben talán tudta nélkül is ott van a vonó. A futballban számít a családi háttér, ebből a szempontból sokszor nagyobb akadályokkal kell megküzdenie egy cigány tehetségnek. Szégyelli a csapattársai előtt, hogy nincsen rendes cipője, ugyanabban a ruhában jár, emiatt cikizik.”

A játékos az említett interjúban elmondta, édesapja szerettette meg vele a futballt, élete legnehezebb szakasza volt, amikor Balogh József börtönbe került. A szülők szétmentek, házasok sohasem voltak. Erzsébet szerint mint minden gyermek, Norbi is szerette volna apját és anyját együtt látni, a válás megviselte őt: „Nehéz gyerekfejjel elfogadni, hogy miért nem megy tovább, ez kibeszéletlen ügy. Se így, se úgy nem jó.”
Hogy fejlődését, jellemét, szándékait tekintve az élvonalból kiesett Palermónál van-e a legjobb helyen Balogh Norbert, vitára adhat okot. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy bárhová sodorják a modern futball kiszámíthatatlan hullámai, nem vész el benne a gyermek, aki annak idején alig várta, hogy a DVSC-meccs után hazamenjen focizni a barátaival a csordalegelőn, aki odahaza még az uzsonnás zacskóból is labdát gyúrt és aki maga ment ki lenyírni a füvet a böszörményi pocsolyásnál.

Kedvenc története Frank Lampard életrajzából való: „Emlékszem, iskolás koromban kellett írni egy fogalmazást arról, hogy mivel szeretnék foglalkozni, ha nagy leszek. Leírtam, focista akarok lenni, és miután a tanár elolvasta, közölte, hogy a futball nem munka, és különben is, négyszáz focista gyerekből csak egy lesz labdarúgó. Aztán gúnyosan megkérdezte: »Szerinted te leszel az az egy?« »Igen, én leszek« – válaszoltam, mire az egész osztály kinevetett…”Érdemes megülni Andorkó Erzsébet konyhájában. Miközben maga sütötte Kossuth-kiflivel kínál, a palermói csatár, Balogh Norbert édesanyja ritka élességgel fogalmazza meg a tizenéves sportolójelöltek és szüleik dilemmáját. Fiával a DVSC utánpótlásképző műhelyében megtapasztalták, milyen az, amikor a tinédzsernek, akinek szinte „még legénytoll sem pehelyzik állán”, érett és sorsdöntő elhatározást kell tennie: a sportnak vagy a tanulásnak szenteli fiatalkori éveit. Ha klubja a napi egy-két tréning mellett hetente háromszor kikéri az iskolából, viszi vidékre, külföldre, edzőtáborokba, a diáknak óhatatlanul romlanak a tanulmányi eredményei, előbb-utóbb kénytelen lesz egyéni tanrend mentén, netán magániskolában szlalomozni tovább a távolban derengő érettségi felé.
Olasz élvonalban játszani kevés magyar futballistának adatik meg, úgy fest, a Balogh fiú jó lóra tett. Édesanyja úgy látja, „tanulni korfüggetlenül lehet, ahhoz »csak« agy, kitartás és szorgalom kell, a sportolásra alkalmas évek viszont örökre elrepülnek”. Hogy igaza van-e? Norbert szempontjából valószínűleg igen, ahogyan a saját történetét túránk következő napján feltáró 22 éves józsai középpályásnak, Borbíró Dávidnak is, aki éppen azt látta be 17 évesen, hogy a jó nevű debreceni Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumban aligha boldogul, ha a DVSC neveltjeként folytatja az őrült ritmusú sportkarrier-építést. Kiszállt a ringlispílből, ingatlanközvetítő családi vállalkozásukban találta meg a számítását, és a megyei II. osztály boldog futballistájának vallhatja magát.
Norbert és Dávid a helyére került, példájuk figyelmeztetésül szolgál azoknak, akik saját lehetőségeiket, tehetségüket tévesen mérik fel, és a csillogó futballvilág csalfa fényeitől elkábulva két szék között a pad alá zuhannak.

Hozzászólások

hozzászólás