Csodálatos kórházi románc a nyakát törő futballista és ápolónője között

Amikor Veiszhab Péter két éve a siófoki strandon fejest ugrott a vízibicikliről a Balatonba, örökre megváltozott az élete. A Bócsa játékosa több nyakcsigolyáját eltörte, kerekesszékbe kényszerült, meccset már csak a pálya széléről láthat. Cserébe viszont kivételes társat kapott a sorstól: egy fájdalmasan szép kórházi szerelem története beteg  és gyógytornásznő között.

Bócsán a megyei III. osztályban szereplő együttes játékosainak nemrég gyártattak új egyenmelegítőt, eggyel többet, mint ahány nevezett sportoló alkotja a keretet. Jár egy ugyanis Veiszhab Péternek is, akinél jobban talán senki sem becsüli a csapatruhát, látogatásunkkor is a felsőt viseli büszkén, kivillan a kerekesszék háttámlája fölött a Bócsai BLSE felirat, amint tolja ki őt gondozója a sporttelep egyenetlen talajú bejárójánál.

A 29 éves fiatalember ígéretes tehetségnek indult, 14 évesen a megyei válogatottba is behívták, oszlopos tagja volt a 2014-ben harmadosztályú bajnoki bronzérmet szerző bócsai csapatnak (a képen az álló sor bal szélén). Azonban az augusztus 20-i díjkiosztó ünnepségen már nem lehetett ott, a bronzérmet később vitték be neki csapattársai a pécsi klinikára.
Balesete július 18-án, a Rijeka–Ferencváros Európa-liga-mérkőzés másnapján történt. Siófokon strandolt a Horvátországból hazafelé tartó, ötfős társaság, a srácok vízibicikliről dobálták be magukat a Balatonba. Fejest ugrott Péter is, vitte a lendület a víz alatt, aztán valami különös, homokbuckaszerű akadályba ütközött. Előrebicsaklott a nyaka, érezte a roppanást, és hiába volt magánál, tagjai többé nem engedelmeskedtek akaratának. Társai azt hitték, szórakozik, miután furcsán hánykolódó teste felbukott a víz színére. Csupán akkor fagyott arcukra a mosoly, amikor a vízibiciklire kiemelve látták, keze tartás nélkül hanyatlik le. Mentőhelikopter szállította a pécsi klinikára, ahol megállapították, eltört a négyes és az ötös számú csigolya, megsérült a gerincvelő, majd hosszú órákon át tartó operációval igyekezték menteni a helyzetet.

„Kaptam egy telefont, a barátaim szóltak, hogy mi történt Péterrel – eleveníti fel a napot a Bócsa játékosedzője, P. Szabó Zsolt. – Kezdetben nem lehetett tudni, mennyire súlyos a baj, reménykedtünk benne, hogy néhány héten belül felépül, visszatér a pályára. Nem így történt. Bátyjával és csapattársával, Attilával vittük be neki a klinikára néhány héttel később a bajnoki bronzérmet. Próbáltuk biztatni, lelket verni belé.”

A településen a futball- és a birkózóéletet párhuzamosan szervező önkéntes tréner néhány órával később lakó- és munkahelyén, az általa vezetett fischer-bócsai kacsafarmon mutatja meg a kupát, amelyet a megyei III. osztály harmadik helyezéséért kaptak, és még Péterrel együtt vívtak ki.

Ahol tudta, kezdettől fogva segítette a futballcsapat a kerekesszékbe kényszerült játékostársat. P. Szabó Zsolt vezetésével évről évre jótékonysági kispályás tornát rendeznek a megsegítésére, a befolyó összeget a munkaképtelen fiatalember támogatására fordítják.De vissza a pécsi klinikához, ahol a történet fájdalmasan szép fordulatot vett. Ahogy teltek a hetek, világossá vált, Péter nem lesz képes járni többé, egy életre kerekesszékbe kényszerül. Fél évvel később újabb komoly műtéttel legalább bal karjának a merevségén sikerült enyhíteni. A decemberi beavatkozás után a gyógyulását hónapokon át segítő, küzdelmeit vele együtt vívó gyógytornásznő megkérdezte tőle, szeretne-e vele együtt maradni.
„Elmondhatatlanul kedves volt és mosolygós – idézi fel első benyomását Rebek Nóra a bócsai cukrászdában, ahová a közeli futballpályáról átjövünk beszélgetni. – Sohasem felejtem a képet, amikor két nappal a júliusi műtét után, reggel hétkor mentem be a kórterembe, vizsgálni a betegeket. Feküdt mozdulatlanul, csak a szeme járt, nézte, mikor érek az ő ágyához. Akkoriban még nem jött ki hang a torkán, csupán tátogni tudott, de nagyon jókat beszélgettünk.”
A lány azóta otthagyta a pécsi klinikát, feladta a karrier ígéretét, lemondott rendes fizetéséről, magánápolóként minden energiájával Pétert erősíti. Áldozatos és kemény alkat, a kötelező sétákból nem enged, a járókelők fagyos téli napokon csodálkozva figyelik, mit keres odakint a dermesztő szélben a furcsa pár. A siófoki fejes ugrás előtt karosszérialakatosként dolgozott a bócsaiak játékosa, azóta újra kellett terveznie mindent. Mostanság egy pécsi gimnázium esti tagozatán készül az érettségire, Nóra jár be vele az órákra, hogy helyette jegyzeteljen. És rengeteget pingpongoznak, hátha egy napon odáig jut a kezét az asztalnál egyre ügyesebben forgató hobbiversenyző, hogy piros-fehér-zöldben szerepeljen a paralimpián. Amikor hosszú távú terveikről kérdezzük őket, a volt bócsai futballista és a volt klinikai gyógytornásznő a kávéscsésze fölött sokat mondóan egymásra pillant.
„Ami volt, nincs már – mondja magától értetődő könnyedséggel Péter. – A futballt nagyon nehéz volt elengedni. Ha kimegyek a Bócsa meccsére, még mindig azt nézem, én hogy passzoltam volna, mit csináltam volna a labdával. Biztatnak, próbálkozzak az edzősködéssel. Érdekel a kihívás, csak zavar a gondolat, hogy kizárólag szellemi instrukciókat tudnék adni, gyakorlati útmutatást hiába várnának tőlem.”
Elbúcsúzunk a különleges párostól, a legelőkkel, gyümölcsösökkel, bokorfoltokkal tagolt kiskunsági síkságon kerekezve még sokáig emésztjük a felemelő történetet. Elkísér a lány sokat mondó pólófelirata: „Yes, you can!”

 

Hozzászólások

hozzászólás