Ebben a faluban a magyar–görög csak iksz lehet

Beloianniszi döntés született az Üllői úton: a magyar–görög Eb-selejtező döntetlenjét leginkább a Fejér megyei görög településen tartják igazságosnak. Riport Mirkó István fotóival a magyar faluból, ahol még a Rákóczi utca nevét is görögül írják.

Fotók: Mirkó István

A helyi csapat, a megyei III. osztályú AEK Beloiannisz nem a legszebb napjait éli, pedig a pályán használatos „titkos” nyelv ritka előnyt jelent: a szabályok szerint tiltott „hagyd!” kiáltás „aszto!” formában rögtön legális, a „tripa!” („lyukra!”), „erhome” („jövök”) vagy „riksze!” („lőjél!”) üzenet pedig mezei magyar futballista számára szimplán érthetetlen.

Az 1942-től 1949-ig tartó görög polgárháború végén a harcok az észak-nyugati, hegyi vidékre koncentrálódtak, és a szorult helyzetben lévő kommunista erők úgy döntöttek, hogy a gyermekeket és harcképtelen családtagokat biztonságos helyre menekítik. Így ültették aztán kapkodva vonatra, hajóra a keleti blokk országai felé azt a sok ezer görög gyermeket is, akik közül mintegy nyolc-kilencezer Magyarországon kötött ki. Kezdetben Budapesten, a Hungária körút és a Kőbányai út sarkán lévő dohánygyár raktárépületében kaptak ideiglenes szállást, aztán Balaton környéki kis településeken és ipari nagyvárosokban (Miskolc, Pécs, Tatabánya) helyezték el őket. Időközben sok menekült szülő is útra kelt, a Vöröskereszt igyekezett az Európában szétszóródott családokat egyesíteni.

A magyar állam 1950-ben néhány hónap alatt felhúzott egy 420 lakásból álló telepet Fejér megyében, amely kezdetben a Görögfalva, majd a kommunista partizánvezér kivégzése után 1952-től Nikosz Beloiannisz nevét vette fel.

Nem tervezett senki hosszú távra, a görögök minden szilveszterkor így koccintottak: „Jövőre már a szülőhazában!” Bár volt néhány kisebb visszavándorlási hullám, a beloianniszi görög közösség megmaradt, még ha a vegyes házasságok miatt nem is színgörögként.

Ma az 1200 lakosból mintegy 250–300 görög származású, közülük való a Dunaújvárosi Acélbikák magyar válogatott jégkorongozója, a nap mint nap ingázó Galanisz Nikandrosz is. Beloiannisz büszkesége a Dunaújvárossal három bajnoki címet szerző, már visszavonult vízilabdázó, Papalekszisz Petra is. Beloianniszé, de talán még inkább a polgármesteré és édesapáé, Papalekszisz Kosztaszé.

A község feje egykor a község lába volt, annak idején ígéretes futballistának indult. De miként élte át 2004. július 4-ét, amikor a görög válogatott Portugália legyőzésével Európa-bajnok lett?
„Elvesztettem a papucsomat! – vágja rá a kérdésre. – A régi bárhelyiségben szurkolt az egész falu, és amikor Hariszteasz befejelte a győztes gólt, előrezúdult a tömeg, taposott mindenki mindent, törtek az üvegek, frenetikus érzés volt. Lerepült a lábamról a papucs, és a forgatagban egyszerűen nem találtam meg. Szoktam mondani magyar barátaimnak, hogy a vízilabda olimpiai arany meg a kézilabda BL is szép, de azért a futball mégiscsak futball.”

Sztefopulosz Leonidasz a helyi futballcsapat középpályása. Apja, anyja görög, a beloianniszi nemzetiségi iskolában tanult görög irodalmat, nyelvtant, történelmet, földrajzot és mitológiát, származására büszke, sőt úgy tekint rá, mint az ókori görög istenekéhez hasonló adottságra. Ám ha vasárnap délutánonként visszaereszkedik a földre, akkor sem jön rosszul a görög nyelvtudás: „Az öltözőben többnyire magyarul beszélünk, a pályán viszont gyakorta görögül szólunk a másikhoz. Odakiáltok a szélsőnek görögül, hogy »Geri, indulj a hosszú oldalon!«, az ellenfélnek meg fogalma sincs, miről van szó.”

A beloianniszi tavernában ottjártunkkor éppen a görögországi kommunisták lapját olvassa Galanisz Achilleasz, a Beloianniszi Spartacus egykori balhátvédje. Még Görögországban született 1945-ben, karon ülő kisgyerekként menekítették el a görög polgárháború elől.
„Előbb Albániába vittek, ott voltam 1948-ban és 1949-ben, aztán ezerötszáz gyerekkel, időssel és asszonnyal együtt hajóra tettek, a Gibraltári-szoroson keresztül megkerültük Európát, végül Csehszlovákiába kerültem. Kilencen voltunk testvérek, ketten közülük partizánként harcoltak, elestek a polgárháborúban. Hárman viszont Beloianniszba sodródtak, és a Vöröskereszt segítségével 1954-ben engem is idehoztak.”

A leggörögebb magyar falu büszke a futballmúltjára. Máig édes nosztalgiával emlegetik a nyolcvanas években megyei bajnokságot nyert serdülőcsapatot (tagja volt a mai polgármester is): Micso bácsi, a beloianniszi trénerlegenda, a WM-rendszer legutolsó partizánja régimódi edzéseit rendre csatárok a hátvédek elleni játékkal zárta, amelyet szigorú tradíció szerint minden esetben a hátvédek nyertek meg.

Csapatkép a kilencvenes évekből: sok-sok osz, néhány isz.

Hajrá, Belo! Hajrá, Belo! Aki aranylabdás futballistákat akar látni, jöjjön ki a beloianniszi sportpályára – és nézze meg őket a plakáton…

Nagyon rossz meccs volt – a kis falu reakciója az Eb-selejtezőre

Hozzászólások

hozzászólás