Edzői kihívások: meccsre jelentkezett a beszipuzott játékos

Harmincöt éve tartja a lelket a taktaszadai csapatban Tóth János edző. A fennmaradás egyre nehezebb, a tapasztalt trénernek néha váratlan helyzeteket kell kezelnie: előfordult, hogy játékosa beszipuzva szédelgett meccsre, egy másik csapattag játéknapon éppen a paplak ablakán ügyeskedte ki a sublótot. Tanulságos falusi futballtörténet, keletnémet kapcsolattal fűszerezve.

Tiszatardosnál kelünk át a Tiszán, zöldellő erdőfoltokon, tavaszi pompájukban díszelgő rétek között biciklizünk tovább, Csobaj, Taktabáj és Prügy romlatlan hangulatú, ám láthatólag küzdelmesen élő faluján áttekerve érkezünk Taktaszadára. A szerencsi járáshoz tartozó kétezres község nem csupán egy túránk számos helyszíne közül, ide szinte baráti látogatásra érkezünk, hiszen a futballcsapat Minarik Edéje a Nemzeti Sport rovatvezetője, Tóth Anita édesapja. Talán maga Tóth János tiltakozna a legjobban, ha azt mondanánk róla, ő a vidéki futballt életben tartó hétköznapi hősök egyike, pedig a taktaszadai csapatnál már biztosan lehúzták volna a rolót, ha az együttest 1982 óta (!) vezető-szervező tréner nem tartaná egyben a társaságot. Lassan múzeumba kívánkozó, fél évszázados futballereklyével fogad bennünket: „Tizennégy éves koromtól játszottam ebben. A suszter ráspollyal körbereszelte a szögeket, de ha játék közben átütötte a cipő talpát, bizony a meccs végére vérzett az ember talpa…”A Tarcalon született 67 éves férfi a Miskolci Építők ificsapatában bontogatta szárnyait, majd a Lenin Kohászati Műveknél töltött rövid időszak után, 1967-től három évig Karl-Marx-Stadt-ban (a mai Chemnitzben) futballozott és dolgozott a szögverő- és szövőgép-üzemben. „Úgy mentünk ki néhányan, hogy egy szót sem tudtunk németül. A focipályán megértettük egymást, azzal nem volt baj. De a nyelvórák… A tanár annyit tudott magyarul, amennyit mi németül. Felemelt egy almát, mondta, hogy Apfel. Mi mondtuk neki, hogy alma. Ő hamarabb megtanulta az almát, mint mi az Apfelt.” „Karbantartóként dolgoztam, raktam össze, javítottam a gépeket. Abban az keletnémet üzemben még az igazgató is odaállt festeni, ha sürgősen át kellett adni a munkát. Ilyesmit idehaza nem láttam.” Az NDK-s kapcsolat megmaradt, a következő évtizedekben rendszeresen jártak egymáshoz egy-egy bulimeccsre a karl-marx-stadti és a taktaszadai játékosok. Íme, a testvérkapcsolat néhány emlékezetes pillanata.Hazatérve mozdonyvezetőként vették alkalmazásba, a hetvenes évek fonák világáról beszélve azonban szinte magától értetődő, hogy mozdonyt Tóth János egyszer sem vezetett. Ellenben az MVSC igazolt játékosaként élvezte a korabeli labdarúgók minden kiváltságát. Villanymozdonyokat szerelt a miskolci villamosszínben, motorokat bikázott, rozsdát mart. De ha vasárnap meccs volt, a hétfőt a futballisták megkapták szabadnapnak, kedden a délutáni tréning miatt csak délig dolgoztak, szerdán csupán akkor kellett bemenni, ha nem volt edzőmeccs, csütörtökön újabb könnyített műszak következett, pénteken pedig néha délelőttre rakták az edzést, így ugrott az aznapi munka.
Negyed század alatt sokat változott a falu élete, ma a játékoskeret kilencvenöt százalékát a helyi cigányság adja, technikában, futásban sokan kiemelkednek közülük, a fegyelem és a kitartás azonban hiányzik némelyikből. A jobb esetben alkalmi munkákból tengődő vagy ács-állványozóként dolgozó fiatalemberek beosztásához kell igazítani az edzések (kétkapus játék) időpontját, és bár Jani bácsit a falu legnagyobb csibészei is tisztelik, a változó szokások, a futballcsapat körüli kihívások néha az ő rugalmasságát is próbára teszik. A sokat látott ember derűjével meséli az esetet, hogy egy alkalommal jogsi nélkül száguldozó motoros futballistáját bújtatta el az öltözőben az őt üldöző rendőrök elől, járgányával együtt. Aztán felidézi a délutánt, amikor szóltak neki, egyik játékosát hiába várja a mérkőzésen: a kezdés előtt nem sokkal látták, amint a paplak ablakán kiügyeskedett szekrényt gurítja át taligán saját házához.
„Szófogadóak a srácok, rendet tudok tartani, még ha akadnak is gondok – mosolyog a taktaszadai edző. – Előfordult, hogy egyik-másik játékos szipózott a meccs előtt. Kijött a gyerek a pályához, akadt össze a nyelve, alig tudott beszélni. Kérdeztem, mi van, fáradt vagy? Azt mondta, nem aludta ki magát. Na, fordulhatott is haza. Másik alkalommal idegenbeli meccs előtt a buszra akart felszállni így. Kétszer is elküldtem, de csak visszakéredzkedett harmadszor is a csapathoz. Visszaengedtem, persze. Mit tudtam volna csinálni? Legalább futballozni akar…”

Hozzászólások

hozzászólás