Tolcsvai legendák

Almáskamarás–Szobránckomoróc, megyehárom, bundameccs. Csak az ifista cserecsatárnak nem szólnak róla… Megérkeztünk Sajó László író szülőfalujába.

A monda szerint már a honfoglaló magyarokat is megbabonázta a szerencsi környék lenyűgöző látványa, Árpád vezér a közeli hegy tetején ünnepélyesen kijelentette, „ma ád Isten szerencsét e tájnak”, megadva egyúttal a környező Mád, Szerencs és Tállya települések nevét. A történet természetesen nem igaz, ráadásul Árpád vezér nem is a legjobb helyen ámuldozott, hiszen ha harminc kilométerrel arrébb lovagol, látja, amit mi vasparipánk hátán egy szempillantás alatt megállapítottunk: a tolcsvai panorámával semmi sem vetekszik.

Árnyas fenyvesek az öltözőépület felőli kapu mögött, az oldalvonalon túl Tokaj-hegyalja mesebeli hegycsúcsai, az időrágta, háló nélküli kapuk a tájba simulva várják az új honfoglalást. Csapat már rég nincsen, a valamikori szurkolótábor helyén egy-két öreg kecske legeli a rozsdás vaskorlátot, mint Kusturica disznója a Trabantot. Afelől nincs kétség, ilyen áldott környezetben, ilyen szépen zöldellő futballgyepen bőséggel terem a gól, itt nem kellene Szvatoplukkal vagy más szláv légióssal sunyiban cserélgetni földet, füvet, vizet egy-két tippmixhódításért.

Hogy mit keresünk Tolcsván?
Rendhagyó zarándokokként jöttünk ide, az alulnézeti futballirodalom verhetetlen mestere, Sajó László szülőfalujába, ahol – és innentől idézzük a Kortárs folyóiratban megjelent, Tolcsva szőlővesszein nektár című önéletrajzi esszéjét – „…az iskolaudvaron fociztunk, szünetekben és délután is. A kőfal volt az egyik »oldalvonal« és a (két) kapufa, a (két) másik tornazsákok. Már kisgyerekként bevettek a nagyfiúk, mert nekem volt igazi, fűzős, kettes bőrfocim. Kerülgettek, nehogy elüssenek, káromkodtak, de a labda miatt játszhattam, néha passzoltak is. Pedig a focitól eltiltottak – háromévesen tüdőgyulladást kaptam, Debrecenbe vittek, a Klinikára (Újhelyre nem akartak, mert Feri bácsi fia akkoriban ott halt meg), taxival, Jóska bácsi biciklizett át Erdőbényére a taxiért. Háromszáz forint, apám havi fizetése volt. Rekamiét és fotelt akartak csináltatni a pénzből, mert nem lehetett készen kapni. Debrecenben születtem meg másodszor, ott lettem az, aki. Szép, kövér, szőke, göndör hajú gyerekből csúnya, vékony, egyenes szálú, vörös hajú. Alig ismertek rám. Persze, hogy tiltottak a focitól, kimelegszel, és hideg vizet iszol!”„A konyhánkból rá lehetett látni az iskolaudvarra, de csak az egyik felére, az úttörőkert fenyői eltakarták a másikat. Itt játszottam, csatárt vagy hátvédet; a többiek nem értették, miért nem lépem át a (képzeletbeli) felezővonalat. Én meg nem kezdtem el magyarázni… Foci után nem álltam sorba a többiekkel a kútnál, néztem, ahogy mohón (és kimelegedve) isszák tenyerükből a vizet.”
Az 1956 márciusában született író Magyar Narancsban megjelent publicisztikáiból az utóbbi években megjelent két, jobbára futball témájú válogatás, az Öt és feles (2008), valamint A futball ábécéje és más történetek (2014). Különös egybeesés, hogy az említett könyveket Burger Barna fotóművész képei illusztrálták – Mirkó István, a Hátsó füves sorozat fotósa már nem jutott el hozzá az országjárás előtt tervezett szakmai egyeztetésre, szeretett munkatársa az idén februárban, 51 évesen elhunyt. Következzék egy részlet Sajó László félig a valóságból, félig az írói képzeletből táplálkozó futballábécéjéből – B mint bunda.
„Az Almáskamarás-Szobránckomoróc-mérkőzésen történt.
Utolsó forduló, null-null a 89. percben, békésen csordogált a játék, mindkét csapatnak jó a döntetlen a biztos bentmaradáshoz, a rivális Bakonyszombathely így hiába nyer Kerecsenden, kiesik. Az Almáskamarás edzője cserére szánja el magát, beáll az ifiből felkerült ifjú titán, szokja a megyehárom légkörét. A fiú izgul; anyja, apja, menyasszonya kijött (a tréner szólt neki: az utolsó edzésen beáll, ha az eredmény úgy alakul – tudta, hogy bunda lesz, sokat nem kockáztat). Az utolsó percben (már mindenki a hármas sípszót várta, mehetünk zuhanyozni, aztán a kocsmába) a fiú labdát kap a felezővonalnál, elindul. Kinéz az oldalvonalra, övéi visszanéznek. A bakonyszombathelyiek tessék-lássék megtámadják, mit akar ez itt. Gólt lőni. Mindenkit kicselez, a kapus kétségbeesetten kifut, az ifjú elfekteti; a kapus fektében még odaszól, nebazdmeg, iksz a meccs, de a fiú nem hall, csak a kaput látja, lazán begurítja.”„Kifut a családhoz, menyasszonyához, ölelgetik. A csapattársak nem. A hazai center befut a kapuba, ő hozza a labdát, gyorsan, középkezdéshez. Az ifjú titán még vissza sem ér saját térfelére, már megy a meccs. Közben a balbekk mondja a magáét, miafaszt örülsz, most boldog vagy? A középkezdésből a szobránckomoróci csatár kapura tör, az almáskamarásiak állnak, kapusuk lefekszik, gól, egy-egy. A bíró is megkönnyebbül, középkezdésre már nincs idő. Az öltözőben a fiúhoz nem szólnak, ő is csendben van. Pedig élete első megyehármas meccse, első gólja. A következőt már a Gyöngyössolymos játékosaként rúgja (Gyöngyössolymos-Hangács 1–4), elköltözik Almáskamarásról, szüleivel. Menyasszonya marad, ezen a meccsen jött össze a bakonyszombathelyi jobbszélsővel. Jókor volt jó helyen. A gólomat se látta, vigasztalta magát az egykori vő-, aztán örök agglegény, rohadt ribanc.

 

Hozzászólások

hozzászólás