ALAPVONAL. Vannak persze elítélendő és menthetetlen cselekedetek kortól függetlenül – és vannak olyan magatartásformák, melyek húsz-harminc-negyven éve még csupán feltűnést sem keltettek, sőt szépen illeszkedtek a korszellemhez.

ALAPVONAL. Vezetők szintjén véletlenszerű, hogy arra rátermett figurákból váljanak fontos döntéshozók, mert különösen a világszövetségek működési struktúrái teljes mértékben alkalmatlanok arra, hogy bármi módon szűrjék a csúcsok felé törekvőket.

ALAPVONAL. Azt nem mondom, hogy ez valamiféle mesterterv része lett volna, részben mert Messi könnyei – legalább – őszintének tűntek, részben mert al-Kelaifi talán mégsem akkora sakkjátékos, hogy a Barca teljes ledarálása árán jusson hozzá a koronagyémánthoz.

ALAPVONAL. A sport világában ugyanilyen szent helynek számít az olimpiai dobogó. Csak azért, mert azon állva emberek milliárdjai figyelnek, még nem tehetem azt, amit akarok.

ALAPVONAL. Rossiról persze tudni lehetett, hogy ha van elég ideje, képes csodát tenni – így nyert bajnokságot a Honvéddal. Most a válogatottnál is megmutatta, még ütőképesebbé formálja a gárdát, ha heteket kap erre – ráadásul ért a formaidőzítéshez is.

A Budapest Open zárónapján feltűnt a színen az olimpiai bajnok Chad le Clos, aki az utóbbi időben Hosszú Katinka edzőpartnere lett.

ALAPVONAL. Talán meg lehetne adni az olimpiának az esélyt, hogy ismét csodát tegyen. A sportolók által. Akik túltették magukat mindenen, egy kukába ment esztendőn, sokan a fertőzésen és az utóhatásokon, minden élversenyző legbrutálisabb ellenségén, a bizonytalanságon, és most ismét életük nagy napjaira készülnek elszántan, a szent célt immár egyetlen pillanatra sem tévesztve szem elől.

„Úgy álltam fel a rajtkőre, hogy a hátam közepére nem kívántam ezt a kétszázat.”

ALAPVONAL. A győzelmet nem kell, a vereséget pedig nem lehet megmagyarázni. Vagy legalábbis nem illik. Most lehet, gond nélkül, bármelyiket, bármikor. Ne kerteljünk: kinyíratott a legfőbb vezérlő elv, amitől a sport az, ami.

ALAPVONAL. A sportba őrült hiba mérlegelés nélkül teríteni a nagy egyenlősdit. Mert ez nem politika, és napestig lehet érzékenyíteni bárkit, ám attól a biológia törvényei nem fognak megváltozni.

ALAPVONAL. Az olimpia örök szerelmeseként is legfeljebb reménykedem: elég erős az öt karika ahhoz, hogy kötőanyag legyen ott, ahol minden szétesni látszik.

ALAPVONAL. A mögöttünk lévő esztendőt sokan nagyon gyorsan elfelejtenék, és nem is nagyon lehet vitázni velük. Mi sem próbáljuk meg, sem pedig lajstromba venni a lassan mögöttünk hagyott 2020 emlékeit. Úgyhogy ami alább következik, az persze nem történt meg.

A bajai ifjú csaknem hat perccel volt gyorsabb a címvédő Rasovszky Kristófnál.

ALAPVONAL. Az egyéni sportokban nemigen akad olyan honi sztár, akinél annyi mindennek kell stimmelnie egy kiemelkedő siker eléréséhez, mint Fucsovics esetében.

ALAPVONAL. Talán most állt elő az a helyzet, hogy a sportoló hangja lesz az erősebb. És az ember az első. Rettentő naiv elgondolás, de hátha.

ALAPVONAL. Furán hangzik, de épp az arisztokrácia diszkrét bája miatt hihetjük el a NOB-ról, hogy a krízisben is dominál az a józanság és profizmus, amelynek hála képes lesz választ találni erre az őrült kihívásra.

A HARCOS ÚTJA, 8. RÉSZ. Tibor tanítványai rutinszerűen maradnak plusz 30-40 perceket az edzések után a vízben. Mert ezt látták a Mestertől.

A HARCOS ÚTJA, 7. RÉSZ. A vízilabdavilág egy félmosollyal nyugtázta: Kásásék nélkül most néhány évig nem kell számolni a magyarokkal.

A HARCOS ÚTJA, 6. RÉSZ. „Akkor nem is elsősorban örömet éreztem, hanem valami hatalmas, kimondhatatlanul nagy elégtételt.”

A HARCOS ÚTJA, 5. RÉSZ. Az 1999-es doppingügy sportpolitikai játszmába torkollott, és megfosztotta Benedek Tibort a vízilabdától.