Atlétikai Eb: Mindig bejött, amikor tapsot kértem – Halász

– Gratulálunk első, és minden bizonnyal nem utolsó érméhez felnőtt világversenyen. Most már nem kell udvariaskodni: ezért jött?
– Nagyon köszönöm. Tudtam, hogy a mezőnyben többen is képesek hetvennyolc méter felett dobni, és bár nem mondtam ki, titkon azért reménykedtem a dobogó harmadik fokában.

– Tartott valakitől?
– Verseny közben figyeltem, hogy kiben van potenciál, és a norvég riválisomtól tartottam kicsit, hogy beletalálhat, mert láttam, hogy nagyon jó formában van. Egyébként éppen az ő utolsó dobásánál vált biztossá a bronzérmem.

– Verseny közben mintha többször is ideges lett volna. Mi történt?
– Meg kellett várni minden egyes futam indítását, amivel önmagában még nem lett volna baj, de előtte és utána is három percet álltunk. Tizenkét dobónál ez el tudja húzni az versenyt. Amikor mentem volna dobáshoz, szóltak, hogy várnom kell még pár percet, és nem valami jó visszaöltözni, amikor fejben már a dobókörben van az ember. Nehéz ebből az állapotból kijönni, visszatérni oda meg pláne.

– Ennek is köszönhető, hogy behergelte magát a végére?
– Szerettem volna a meglévő eredményemen javítani, és jól érezni magam, ezért kértem tapsot. Egyébként idén mindig bejött, amikor tapsot kértem a nézőktől.

– Elégedett a dobásaival?
– Az első kísérletnél megnyugodtam, mert tudtam, meglesz a legjobb nyolc. De utána kockáztatni kellett, több erőt és sebességet belevinni, amik apró technikai gondokat okoztak. Idén többször küszködtem azzal, hogy beleért a fogantyúm a jobb oldali szektorhálóba, ami métereket levesz a dobásból. Most ugyanez történt a második kísérletemnél, pedig úgy éreztem, az egyéni csúcsomnál is jobb lehetett volna.

– Végül 77.36-tal végzett.
– Tény, nem ez volt a legjobb dobásom idén, és jobb formában is éreztem magam, de utólag ez már nem annyira érdekes. Inkább vagyok ennyivel bronzérmes, mint egy nyolcvan feletti dobással negyedik.