Brown Viktória megfejtette, hogyan lehet jobb a 48 órás és a backyardfutásban

Szóval már tudja, mit hoz 2025…

Egyértelműen, különösen, ami a negyvennyolc órás futást illeti – mondta a Csupasportnak Brown Viktória. – Az idei magyarországi negyvennyolc órás világbajnokságon rájöttem, hogy ez nagyon megy nekem, így most erre fekszem rá. Balatonfüreden harmadik lettem, ezzel elégedett voltam, de az utolsó tíz órát gyomorprobléma miatt végigsétáltam. Míg ez nem következett be, világcsúcs-részidőn belül haladtam, de elrontottam a frissítést. A következő vb május végén lesz Lengyelországban, erős magyar különítmény utazik, így mind egyénileg, mind csapatszinten nagy az esélyünk a remek eredmény elérésére. Nagy tervekkel vágok neki, lehet nagyképűen hangzik, de ebben az arany is benne van…

Azonban ne szaladjunk ennyire előre, tekintsünk vissza kicsit erre az évre: hogyan értékelné?

Jól kezdődött az éve, győzött az Ultraman Flordia ultratriatlonon, majd a negyvennyolc órás világbajnokságon bronzérmet szerzett és második lett a hatnapos vb-n, ahol megnyerte a W45-ös korcsoportot, valamint Maráz Zsuzsannával együtt aranyérmet szerzett csapatban.

Való igaz, februárban szép győzelmet arattam az Ultraman Floridán, nagyon élveztem, majd jött az év csúcspontja, a negyvennyolc órás világbajnokság. Négyszázöt kilométerrel országos csúcsot futottam, bronzérmet szereztem, nagy sikerként könyvelem el.

Alapvetően van önbizalmam, de ez a verseny nyitotta fel a szemem, ez gondolkodtatott el, hogy mekkora dolgokra lehetek képes ebben a számban.

A hatnapos világbajnokságon elért második hely jónak számít, de többet vártam magamtól. Egyéni csúcsot akartam dönteni, át szerettem volna lépni a nyolcszáz kilométert, de nem jött össze. A másik kevésbé jól sikerült verseny az októberi backyard-világbajnokság, a kanadai csapat tagjaként vettem részt rajta, és harmincnégy óráig bírtam. Egy hónappal a hatnapos futás után tartották, sérülés hátráltatott, fizikailag nem voltam jó állapotban. Ám rengeteg tanulsága volt ennek az évnek, úgy érzem, a negyvennyolc órásat és a backyardot is megfejtettem. Mindkét számban tudom, miképp leszek jobb, hogyan tudok többet menni, viszont a hatnapossal még nem járok itt. Eddig négy hatnapos versenyen vettem részt, de azt érzem, hogy csak kísérletezgetek.

Gyanítom, az év végéhez érve sem sok pihenőt ad magának, sőt, a közelmúltban láttam egy képet, amelyen érdekes lapátokkal a lábán futott az erdőben.

Itt, Kanadában télen snow shoe-ban futok, ez valóban olyan segédeszköz, mintha nagy lapátot húznék a lábamra. Nagy a hó az erdőkben, ezzel – habár nagyságrendekkel lassabban haladok – legalább nem süppedek bele. A múltkor két óra tizenöt perc alatt tettem meg tizenegy kilométert.

Már tett említést a jövő évi terveiről: mit lehet tudni róluk?

A főversenyem a májusi negyvennyolc órás vb lesz, szerencsére ezt az év első felében tartják, februárban részt veszek egy elit huszonnégy órás felkészítőn, amelyet atlétikai pályán teljesítünk. A nyáron lesz egy-két kisebb terepverseny, aztán a Badwater képben van, de még nem biztos. Augusztusban a coloradói Leadville Trail százmérföldes terepversenyre szeretnék menni, ez nagyon más, mint amit normál esetben csinálok. Részt veszek terep- és tájfutóversenyeken, ráadásul sokat biciklizem, erősítem a lábam. Elvileg az októberi huszonnégy órás világbajnokság lesz az év záróeseménye, majd kiderül, hogy valóban így lesz-e. Nem tervezek sokat versenyezni a következő esztendőben, ám így elmondva azért nem fogok unatkozni…