Csingár István: A legfontosabb az volt, hogy időben reagáljak minden problémára

– Először ért be a célba a #Projekt418-on, ráadásul elsőként teljesítette a dupla Balaton-kört.
– Abszolút nem figyeltem a helyezésem, nem is volt célom, hogy elsőként érjek be – mondta a Csupasportnak Csingár István. – Nem akartam senkivel sem versenyezni, csakis arra figyeltem, hogy tartsam a tempómat. Tavaly már próbálkoztam ezzel a kihívással, így le tudtam modellezni, mire vagyok képes. A minta a tavalyi volt, természetesen azzal a különbséggel, hogy ezúttal teljesíteni akartam. Csak a feladatomra koncentráltam, mentem előre becsülettel, a végén pedig meglepődtem az időeredményemen. Habár jó lett volna egy kicsit még gyorsabban beérni, de az igazat megvallva nem számítottam ilyen jó időre. Kellemesen meglepett.

– Miben tervezett változtatni a tavalyihoz képest?
– Alapvetően az első száz kilométert szinte teljesen lemásoltam, majd utána alkalmazkodtam az éppen aktuális körülményekhez. A legfontosabb az volt, hogy időben reagáljak minden felbukkanó problémára, és megoldjam őket. Nem tolhattam tíz-húsz kilométerrel későbbre, azonnal megoldást kellett találnom, mert különben könnyen úgy járhattam volna, mint tavaly, amikor későn reagáltam a sérülésemre. Egyébként most a bokám rendetlenkedett, de gyorsan kezelésbe vettük, cipőt cseréltem, ezek pedig rengeteget segítettek. Gyorsan reagáltunk, és megoldottuk a problémát. 

– Milyennek érezte ezt a 418 kilométert?
– Száz kilométerekre osztottam fel a távot, ahogy az imént említettem, az első úgy ment, mint a tavalyi, teljesen rendben. Majd jött a második, ahol az volt a legfontosabb, hogy okosan cselekedjek. Ahol kellett, lassítottam, sokkal többet veszíthettem volna egy-egy gyorsulás alkalmával, mint amennyit nyerhettem volna az időn. Akadt egy hányingeres rész a déli parton, ott próbáltam minél gyorsabban kijönni belőle, ami sikerült. A harmadik százas volt a legmeglepőbb számomra, elképesztően stabilan ment, szinte végig flow-ban haladtam. Nem diktáltam nagy tempót, de egyenletesen mentem előre. Nem fájt semmim, igyekeztem, hogy ez az érzés minél tovább eltartson. 

A negyedik, utolsó rész nem meglepő módon nagyon nehezen ment, főleg az utolsó ötven kilométer. Ráadásul erős szembeszélben haladtam, csak a biztos bejutás lebegett a szemem előtt. Nagyon lassan teltek a kilométerek, tudtam, hogy messze vagyok a többiektől, de a versenyszellem felerősödött, s egyre többet nézegettem hátra. Természetesen jó érzés volt elöl futni, de ha utolért volna valaki, sem lett volna semmiféle probléma. A legvége kényelmesen telt, ha nagyon akarom, talán kicsit gyorsíthattam volna, de nem motivált. Összességében stabilan és egyenletesen teljesítettem, ha túl melegem lett, lassítottam. Igyekeztem megóvni magam mindenféle megzuhanástól, ami sikerült.

– Mi jelentette a legnagyobb nehézséget?
– Az alváshiány. Kétszer próbáltam aludni húsz percet, de nem sikerült. Pedig amikor hallucináltam, egyből ledőltem, de csak pihenésig jutottam. Sokat köszönhetek az egyik ismerősömnek, aki az egyik nehéz pillanatban háromnegyed órát futott velem éjszaka. Nagyon jólesett abban a pillanatban, nem tudom, mi lett volna, ha nem jön… Aztán ahogyan elkezdett világosodni, úgy lett könnyebb a helyzet. 

– Tudja már, mi lesz a következő kihívása?
– Mivel nem tudtam, milyen állapotban leszek a #Projekt418 után, nem mertem jelentkezni semmire. Szerencsére remekül vagyok, néhány hét pihenő után jöhetnek is a versenyek. A következő célom a júniusi Mátra 115 és a júliusi Ultra Tisza-tó, a további tervekről egyelőre nem beszélnék. 

Fotók: NN Ultrabalaton