Kétszer is megnyerte a Spartathlont, előbb 2015-ben, majd 2016-ban: melyik győzelem jut először eszébe?
Természetesen az első – mondta a Csupasportnak a magyar-amerikai Nagy Katalin, aki 2015-ben 25:06:05-ös, 2016-ban pedig 25:22:26-os idővel győzött a Spartathlonon. – Először kétezertizennégyben vettem részt a versenyen, majd egy év múlva visszamentem és négy órát javítottam az időeredményemen. Persze, sokkal tudatosabban készültem, már tudtam, hogy mi vár rám, de nagyon meglepődtem az ilyen nagymértékű javuláson, büszke voltam magamra. A győzelemnek is nagyon örültem, de a négy óra javításnak még inkább. Egyébként akkor az pályacsúcs is lett.
És hogyan emlékszik a 2016-os győzelemre?
Néhány perccel rosszabb időt futottam, mint egy évvel korábban. Sajnos az elejét elfutottam, talán okosabban is kezdhettem volna, de ez benne van az ultrában. Túl gyorsan kezdtem, így százhatvan kilométer környékén elfáradtam. Az erős kezdés alaposan visszaütött. A győzelem jó érzéssel töltött el, de egy kicsit csalódott voltam.
Azóta nem vett részt a Spartathlonon: miért nem tért vissza?
Nincs hiányérzetem, szép a közös történetünk, azonban még nem jelenteném ki, hogy nem megyek vissza… A legutóbbi részvételem óta sok minden történt, habár tervben volt, hogy visszatérek, de sérülések, költözések és egyéb dolgok miatt nem jött össze. A legszebb emlékeim ehhez a versenyhez kötődnek, kedves számomra.
Három év múlva ötvenéves leszek, benne van a pakliban, hogy meglepem magam egy Spartathlonnal. De ez még a jövő zenéje.
Mely pillanat volt a legnehezebb a legendás görög versenyen?
Kétezertizenötben százhatvan kilométernél gyomorproblémám lett, amelyből nehezen keveredtem ki. Három kilométeren keresztül nem tudtam futni. A nővérem kísért, egyfolytában azt mondogatta, hogy igyak kólát, de nem kívántam semmit. Aztán mégiscsak ittam, erőre kaptam, és onnantól végig futottam a célig. Egyébként egy-egy ilyen ultrán mindig akadnak nehézségek, főleg igaz ez a Spartathlonra. Nekem szinte mindig előjön a gyomorprobléma, az a kérdés, hogy milyen gyorsan tudok kimászni belőle.
Sok futónál előfordul, hogy egy-egy ilyen nehézségű ultrán negyven-ötven kilométerrel a vége előtt a test és a fej meg akar állni. Hogyan kezeli ezt a szituációt?
Nekem nem volt ilyen. Mindig tudtam, hogy mire készültem keményen, tudtam, mi a cél, képes voltam legyőzni a nehézségeket. Az első részvételem előtt futottam már az Ultrabalatonton és huszonnégy óráson is, ismertem a testemet. Tudtam, hogy jönnek majd nehézségek, de olyan nem volt a Spartathlonon, hogy azt gondoltam, vége, nem megyek tovább. Szóval, nem akartam sosem megállni, tudtam, hogy így vagy úgy, de végig megyek.
Mindenki tudja, hogy a Spartathlon fáj, ennek ellenére rendre vissza akarnak térni rá a futók. Miért?
Az elejétől a végéig csodálatos a Spartathlon hangulata. Nyilván előzetesen én is hallottam, hogy milyen, de átélni teljesen más. Hihetetlen, de az emberek szinte mindenhová kijönnek szurkolni – még éjszaka is.
Egyszerűen ez a verseny vonzza az embereket, aki egyszer részt vesz rajta, az vissza akar térni, és át szeretné élni újra ezeket a pillanatokat.
Mi volt a legnehezebb kihívás ezen a megmérettetésen? Sokan említették már az éjszakát, a hegyet, az időjárást vagy éppen a kóbor kutyákat.
Hallottam én is a kóbor kutyákról, de szerencsére nekem egyszer sem volt hozzájuk szerencsém. Nekem a Spartathlonon mindig az éjszaka okozta a legnagyobb nehézséget. Amikor leérsz a hegyről, a sötétben egyedül vagy az éjszaka közepén – ugyanis a mezőny addigra már szétszakad… Fáradtan, alig várod, hogy eljuss a következő pontig. Nekem ez a legnehezebb része, nem szerettem egyedül, sötétben, éjszaka ott lenni. Egy kicsit félelmetes, de ennek is megvan a saját maga hangulata.
Miért különleges önnek a legendás görög verseny?
Nem a győzelmek, sokkal inkább az élmények miatt. Rengeteget adott nekem ez a verseny, ezért is térnék vissza rá. Nyilván sosem felejtem el a győzelmeket, de az egész miliője csodálatos. Már a felkészülés is, az utazás, az ottlét… Szerencsés voltam, hogy a családommal és a barátimmal lehettem ott. A díjátadó gálának is megvan a különleges hangulata, a görögök nagyon kedvesek.
Sok versenyen vettem részt, de nem tudok még egyet mondani, amelynek ilyen különleges hangulata lett volna.
Tanult valamit magáról odakint?
Azt, hogy minden nehézség legyőzhető, csak hitre, kitartásra és türelemre van szükség. Nekem akkoriban a Spartathlon volt a leghosszabb versenyem, s rögtön megtanított, hogy minden nehézséget le lehet győzni. Igenis, túl tudod szárnyalni önmagad.
Most is követi majd a versenyt?
Nyilván a közösségi médiában folyamatosan látom az eredményeket, de mélyen nem megyek bele. Azért tisztában leszek a történésekkel.
A végén beszéljünk jelenről: továbbra is a mindennapjai része a futás?
Szinte minden reggel futok, de egy ideje már nem versenyzem. Nyáron Észak-Karolinában, télen Floridában élünk, nagyon aktívak vagyunk a párommal, sokat túrázunk és kerékpározunk a munkánk mellett. Egy ultrára való felkészülés igencsak időigényes, nem tudok most négyórás edzéseket beiktatni a mindennapjaimba. Nagyon sűrűek a napjaink, megvan a rutinunk, de ki tudja mit hoz a jövő. A napi futásaim megvannak, s noha most nem fér bele, de ahogy az imént mondtam, a tervek között ott van, hogy három év múlva az ötvenedik születésnapomon visszatérek a Spartathlonra.
MAGYAR SIKEREK A LEGENDÁS GÖRÖG VERSENYEN Ahogy minden esztendőben, úgy most is szép számú magyar csapat vesz részt a Spartathlonon. Ezúttal huszonöten erősítik az együttes, a névsor pedig a következő: Kovácsné Kalmár Edina, Vachtler Ferenc, Bognár Ákos, Csete Roland, Krizsán Zsolt, Sed Krisztián, Bazsó Tibor, Bódis Tamás, Hadi Attila, Spisák Emil, Ambrus Károly, Turós Izabella, Sánta Norbert, Sipos Ádám, Molnár Péter, dr. Kormos Attila, dr. Császár-Szabó Veronika, Káldi Péter, Farkas Zoltán Károly, Simonyi Balázs, Boros Richárd, Váradi Bence, Ébner László, Lovász Zsolt és Elblinger Bálint. |
