Dűnés, rázós szakasz – már majdnem olyan, mint a Dakar

Mióta nem láttam (vagyis egy napja) az Antonov 24-es mintha még inkább veszített volna a régi fényéből. (Nagyon régi fényéből...) Mit tesz egy nap egy Mitsubishi Pajero hátsó ülésén?! Az embernek újra remegni kezd a térde, ha arra gondol, hogy ez az őskövület fel fog szállni.

Pedig felszáll, sőt, repül is (hála Istennek), igaz, amikor időről időre, váratlanul lefelé esik néhány métert, a mellettem ülő német lány akkorákat ugrik, hogy félő, kiszakadnak az ülések. Kárpótol viszont a látvány, mert Asztrakan környéke egyszerűen gyönyörű. Dűnék, majd tavak, köztük egy rózsaszín, tisztára, mintha a Dakaron lennénk, de még a régi, az afrikai változatán, amikor Szenegálban, az igazi Rózsaszín-tó partján ért célba a mezőny.

Most már a helyzet, nem a Dakaron vagyunk, „csak" a Dakar-széria oroszországi versenyén, a Selyemút-ralin, ez azonban nem jelenti azt, hogy a versenyzőknek könnyebb dolguk lenne, sőt. Sokan azt mondják, ez legalább annyira kemény, mint a Dakar. És a fáradt arcuk láttán az ember hajlamos is elhinni, hogy nem túloznak.

Még Stéphane Peterhansel és Krzysztof Holowczyc is azt állítja, hogy nehéz nap volt, pedig ők a közvetlenül mögöttük érkezőkre is fél órát vertek, s volt, akire kettőt-hármat.

A rali ugyanis megmutatta az igazán csúf arcát a mezőny versenyben maradt tagjai számára, nem is a dűnékkel volt a baj (ahhoz hozzászoktak, sőt, azért jöttek), hanem a ritmustalan, tevefüves szakaszokkal, amelyek szétrázták az ember agyát.

Szalay Balázsnak és Bunkoczi Lászlónak mégsem ezzel gyűlt meg a baja, hanem ezúttal a technikával, mert hatvan kilométerrel a cél előtt (akkor még az előkelő hetedik helyen száguldott a magyar páros), megesett a baj.

„Igazából nem tudjuk, hogy történt, egyszer csak, úgy hatvan kilométerrel a cél előtt kerregni kezdett az autó bal eleje, aztán hangosan csattogott. Mivel éppen két dűnesor között voltunk, és láttam, hova, milyen rizikós helyre tartunk, jobbnak láttam, ha megpróbáljuk kicserélni – mondta az Opel Dakar Team pilótája, Szalay Balázs. – Sajnos nem ment könnyen, mert az egyik anyacsavar megszorult, Lacival már ketten ugráltunk rajta, de még mindig nem engedett. Aztán nagy nehezen mégis lejött, attól kezdve már nem tartott sokáig a csere, de összességében veszítettünk vagy két órát..."

No igen, a napi szakaszon a 20. helyet szerezte meg a magyar páros, de az összetettben csak három pozíciót veszített és a tizedik (ebből látszik, hogy a többiek is megszenvedtek), ami pedig még jobb hír, hogy lőtávolon belül maradt, vagyis van esélye előrébb zárkózni. Még akkor is, ha további pokoli nehéz napok várhatók, pedig már az eddigiek sem voltak könnyűek, sőt...

„A homokon csak játszottunk, semmi gondot sem okozott, ám a zötyögős, rázós, tevefüves úttalan utakat szívből utáltam – mondta a magyar kamionos trió sofőrje, Kovács Miklós, aki 120 kilométernél (pedig 432 volt a szelektív) meg is kérdezte a navigátorát, Czeglédi Pétert, hogy mennyi van hátra, mert ha még sok, akkor ő bizony kiszáll. – Nagyon nehéz nap volt, de nemcsak mi szenvedtünk, próbáltunk lehúzni egy kamiont az egyik dűnéről, ám nem sikerült, kezdtünk mi is elsüllyedni, úgyhogy magára hagytuk. Egy jó kis magyar lecsó majd segít..."

Ha nem is segít, jobb kedvvel vág neki a csapat a holnapi dűnéknek, mert azokból lesz bőven...

Bemegyünk közéjük a jó kis Mitsubishivel.

Holnapra ugyanis megint azt „dobta a gép".

Mondjuk az Antonovval nem is szívesen ereszkednék le a dűnék között.