Gyász: elhunyt a Nemzeti Sport korábbi szerkesztője, Vad Dezső

A sport volt az élete. A sport lehetett az élete, ezért szerencsésnek mondta magát. Szép reményű ifjú teniszezőként a küzdőképességét példaként állították idősebb sporttársai elé, valóban nem ismert lehetetlent. Bizonyság rá, hogy 1948-ban Wimbledonban döntőt játszhatott az ifik mezőnyében. Vad „versenyzői készsége ez idő szerint még felülmúlja technikai készségét. Ezért áll nagy jövő előtt" – írta a Népsport egy nappal a finálé előtt, ám aztán nincs nyoma az újságban arról, hogy öt játszmában kapott ki a svéd Staffan Stockenbergtől.

Ez persze nem fordulhatott elő, amikor már a Népsport rovatvezetőjeként, szerkesztőjeként dolgozott.

A rá jellemző szigorral irányította az alá rendelteket, éreztette, hogy a kisujjában vannak a sportvilág történései, de a dicsekvés távol állt tőle. Pedig a teniszmúltja (például az 1951-es főiskolai világbajnoki címe) mellett arra is büszke lehetett, hogy pályán volt a magyar férfi röplabda-válogatott első itthoni mérkőzésén 1947 decemberében. Kezdett a Csehszlovákia B néven szereplő, 3:1-re nyerő szlovák válogatott ellen.

Újságíróként is sokoldalú volt, mielőtt kikötött volna a sportlapnál, a rádió és az MTI is munkatársai között tudhatta. Hogy aztán – bevallása szerint – a MOB sajtófőnökeként, sajtóattaséjaként érezze magát a legjobban a szakmában. Nem volt könnyű feladata, hiszen például rendre kevesebb belépőt kapott a magyar küldöttség, mint ahány magyar tudósító akkreditálta magát, a sértődés kikerülhetetlen volt, a békéhez visszatérően jócskán kellett diplomáciai érzék.

A régi nagyságokat, az egykori nagy bajnokokat roppant tisztelte, hiába voltak kortársai, barátai – a tisztelet jellemezte közeledését feléjük. Aligha véletlen, hogy amíg egészsége engedte, titkárként szolgálta a Magyar Olimpiai Bajnokok Klubját – ahol Daniként fogadták szeretettel, mert aligha szólította bárki is Dezsőnek a sportban, az otthonában.