Gyász: a pillanat varázslója – elhunyt Farkas József, a magyar sportfotózás kiemelkedő alakja

Lapozgatom a Farkas József-fotókönyvet, nézem a feszülő inakat, a révült tekinteteket, a vicsorgó arcokat. Döbbenetes összpontosítás sűrűsödik a képeken – nem csupán a főszereplők figyelme, a jelenetek megörökítőjéé is.

„Az én fotóim arról voltak híresek, hogy a sportolók harapják rajtuk a levegőt” – visszhangzik fülemben a fiatalabb pályatársai körében csak Cimbi báként ismert nagy öreg vallomása, és szinte látom a szeme sarkában csillogó fényt, amely a veleszületett vagánysággal, kérlelhetetlen humorral és ropogós tréfákkal színesített évtizedek örökségeként maradt ott. Ültünk a nappalijában angyalföldi lakásán alig három hónappal ezelőtt, a nyolcvanéves születésnapjára időzített interjúhoz tolmácsoltuk neki barátai és a hozzá közel állók ünnepi kérdéseit.

Köztük fiáét, Farkas Tamásét: „Sportolóként és fotósként is mindig a csúcs állt gondolkodásod középpontjában. Mit jelentett neked a csúcsra jutni?”

„Aki sportol, abban ez kialakul – szólt a 35-szörös válogatott, Európa-bajnoki ezüstérmes röplabdázóból lett fotóriporter válasza. – Nem azért játszik, hogy élvezze – az csak duma –, hanem győzni akar mindenáron. Az az értelme. Voltak az életemben olyan pillanatok, amikor észnél kellett lenni. Emlékszem, egy röplabdameccsünkön tizennégy-kilencre vezetett az ellenfél az utolsó szettben, egy labda kellett neki a győzelemhez. Mi jöttünk. Mondom, na, add föl nekem, apukám! Feladja, bimm, lecsapom. Aztán megint. Szólok, ne adjátok senkinek, csak nekem. Éreztem, úgy megy most, hogy nem tudom elrontani. Megnyertük a meccset...”

Nézegetem tovább a tizenkilenc éve megjelent Farkas-albumot, és azon kapom magam, hogy a 21. oldalról képtelen vagyok továbblapozni. Hiába láttam már számtalanszor az egész oldalas képet, a pillanat varázsától nem tudok szabadulni. Arcokból kirajzolódó lelátói emberszőnyeg a háttér, Fradi–Honvéd 1969 tavaszán (az oldalvonal mögötti MÁVAUT-hirdetésnél fegyveres katona alakja sejlik fel), az előtérben Bicskei Bertalan, a kispestiek fekete mezes kapusa úszik a levegőben, néz hátracsuklott fejjel a szálló labda után, amelyet kesztyűtlen ujjbeggyel éppen a felső lécre (igazi ácsolt falécre!) tolt. Röptében is tökéletesen kivehetők a labdán a fekete és a fehér ötszögű cikkelyek, hiszen az ütközés mozzanatában megállt egy tized- vagy talán csak egy századmásodpercre. Arra sem elegendő idő, hogy a kapufán napozó légy az életét mentse a közelgő csapás elől, arra mégis, hogy az éles szemű sportfotós „agyonlője a témát” – ahogyan az igéző erejű Bicskei-fotó készítője emlegette a mesterétől, Hemző Károlytól tanult kifejezést.

Vasárnap reggel elhunyt Farkas József, a magyar sportfotózás kiemelkedő alakja és feledhetetlen egyénisége. Ihletett formája, ellenállhatatlan lecsapásai kellettek ahhoz, hogy győztes meccs végén hagyja el a pályát.