Csodák csodája: a magyar olimpiatörténet legnagyobb pillanatai – 1. rész, Hajós Alfréd
1. HAJÓS ALFRÉD
1896. április 11., Athén
(A férfi 100 méteres gyorsúszás döntője)
Nemzeti Sport nem lévén, Hajós Alfréd önéletrajzi könyvéből kölcsönözzük a korabeli „tudósítást”: „Egy pisztolylövés: start! Nem éreztem a víz borzalmas, velőig ható hidegét, észre sem vettem, hogy a vízben lehorgonyzott kötél lehorzsolta a mellemet, és hogy a nézők egyre hangosabb lármája jelzi, hogy beúsztunk a célba. Hogy mi történt az indulás és a beérkezés között eltelt nyolcvankét másodperc alatt, erőfeszítésem milyen mértékének köszönhetem a győzelmet, mit éreztem a küzdelmek folyamán, milyen gondolatok kóvályogtak bennem és az olimpiai győzelem milyen lelki élményt váltott ki belőlem – mindezekre halványan sem emlékszem…”
Hajós a Zea-öböl 10-12 fokos vízében nemcsak az első, hanem a második magyar olimpiai aranyat is megnyerte (1200 gyorson), 1924-ben pedig Lauber Dezsővel párban ezüstérmes lett a művészeti versenyek építészet kategóriájában stadiontervével.
Athéni győzelme után az eredményhirdetésen I. György görög király kérdésére („Hol tanult meg ilyen jól úszni?”), csak ennyit felelt: „A vízben, felség!”
