A sport sem úszta meg – Szöllősi György jegyzete

A kommunizmus fél világot megnyomorító következményei között természetesen nem az elsők között szoktuk a sportra, a magyar sportra gyakorolt hatását emlegetni, ami persze így helyes, hiszen százmillió ember halála, a Gulag vagy Recsk borzalmai mellett szinte illetlenségnek érezzük sorolni a gyilkos eszme sportban véghez vitt pusztításának eredményeit. Pedig a magyar sport különösen is megszenvedte a kommunisták fél évszázados itteni uralmát, így egy sportújságban talán helyénvaló a kommunizmus áldozatainak emléknapján elmerengeni azon, mit vett el tőlünk, milyen károkat okozott a sportunknak a proletárdiktatúra. 

Legutóbb a Real Madrid múzeumában töprengtem el azon, hogy például az itt őrzött 15 BEK-/Bajnokok Ligája-trófea egy része most lehetne akár a Honvéd vitrinjében is, hiszen Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán távozása előtt magyar klubcsapatuk semmivel sem volt gyengébb, mint a későbbi Real Madrid vagy Barcelona. És persze erről rögtön eszembe jut, hogy az utóbbi sztárklub korszakos magyar zsenije, Kubala László már nyolc évvel korábban, 1949-ben elmenekült a kommunizmus elől, így aztán neki Európa legnagyobb stadionja, a Camp Nou előtt állítottak szobrot – a katalánok. 

Itt és most lehetetlen fölsorolni, hogy mi minden alakulhatott volna másképp a kommunisták magyarországi hatalomátvétele nélkül a magyar sportban, éppen csak említsünk meg – maradva, mondjuk, a futballnál – néhányat ezek közül. Ott lettünk volna például az 1950-es világbajnokságon Brazíliában, ahol még az akkori B-csapatunkkal is minimum éremesélyesek lettünk volna, olyan erős volt a két világháború között futballnagyhatalommá fejlődött magyar labdarúgás. Vagy címvédőként esetleg beneveztünk volna az 1956-os olimpiai futballtornára: a győztes Szovjetunió nemrég 99 évesen elhunyt csatára, Nyikita Szimonjan mindig mondta nekem, ők csak a magyarok távolmaradása miatt nyerhettek. (Egyébként az egy évvel korábban éppen a szovjeteket legyőzve Európa-bajnoki címet nyerő kosárlabda-válogatottunkat sem sikerült elindítani a melbourne-i olimpián.)

Elkeserítő felidézni, hogy a kontraszelektált kommunista sportvezetők szerencsétlenkedése miatt hogyan buktuk el az 1954-es vb-döntőt a világ legjobb csapatával, hogy négy évre rá Kádár János (aki egyenesen ódzkodott a magyar futballsikerektől) miként ölette meg Nagy Imrével és mártírtársaival együtt az emigráns sztárok nélkül játszó magyar válogatott svédországi vb-esélyeit. És ha már politikai gyilkosság: világviszonylatban is párját ritkító aljasság volt, ahogyan a „disszidálni” próbáló Szűcs Sándor válogatott hátvédet tőrbe csalta, majd kivégezte a kommunista hatalom 1951-ben, csak azért, hogy brutális üzenetet küldjön az addig a nemzetközi vérkeringésben részt vevő, de a kegyetlenül leereszkedő vasfüggöny mögé zárt magyar sportolóknak.  

Albert Flórián 1967-es Aranylabdájának méltatlan fogadtatásától Kutas István, a vonalas kommunista MLSZ-elnök agyrémein át a mexikói összeomlásig hosszan listázhatnánk a jelenségeket, amelyek bizonyítják: a kommunizmus áldozatainak végtelen hosszúságú sorában ott van bizony a magyar sport, a magyar futball is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!