Lapaj fent játszik tovább – Tóth Anita emlékezik Dávid Sándorra
Élete nagy irányváltásaiban főszerepet játszottak a filmek: az A korzikai testvérek miatt vette meg az első kardját az ócskásnál (így lett belőle vívó), és a Római vakáció miatt vált utóbb élsportolóból újságíróvá. Azért, mert tetszett neki, ahogy „az a link fickó kavirnyált Rómában”, no és persze azért, mert a csajok azt mondták, hasonlít Gregory Peckre.
Az újságírás, egyáltalán az írás, no meg a televíziózás nagymestere, a Formula–1 magyar hangja, Dávid Sándor – vagy ahogy mindenki ismerte, Lapaj – néhány héttel a 89. születésnapja után elhunyt.
Bántóan élesen koppannak a betűk a billentyűzeten, mintha nekik is fájna, hogy egy csodálatos pályának immár véglegesen vége, hogy a jellegzetes hang nem dörmög bele többé a mikrofonba. Kikerült a mondat végére az utolsó pont, a kockás zászló utoljára leng.
Lapaj elment.
Nem kérdi többé nevető szemekkel, hogy „Megbolondultál, aranyom?”.
Nem mesél a népsportos idők előtti korszakról, amikor esténként rendszeresen az Opera Klub felé vették az irányt, majd a balettos csajokkal mentek át a Moulin Rouge-ba, hogy azután reggel aludjanak egy-két órát és kezdődhessen a munka a csepeli motorkerékpárgyárban.
Nem idézi fel nosztalgiával a hangjában, hogy bár sportága miatt a vívókról írva kezdte újságírói pályafutását, írástudása miatt csábították más sportágak, például a futball. De ő úgy volt vele, ami Széchenyi grófnak meg Wesselényi bárónak jó volt játéknak, az neki jó lesz munkának. És maradt, egészen addig, amíg sokak megdöbbenésére a televíziózás felé nem vette az irányt.
És jött a Formula–1-es korszak.
Talán kevesen tudják róla, hogy erőgépgyártó volt, motorokat tudott gyártani, le is tudta rajzolni, ki is tudta számolni a működésüket. Így a száguldó cirkusz megértése sem okozott neki gondot. Akkoriban került a mikrofon mögé, amikor Bernie Ecclestone az F1 élére állt, s mint a kis nagy ember építette az F1-et, úgy építette Lapaj újságírói karrierjét a sportágban.
És legendává vált. Ezen a területen is. Kommentátorként, a Hungaroring sajtófőnökeként, újságíróként, televíziósként, emberként. És utóbbi talán a legfontosabb. Mindig mindenkit minden körülményben arra intett: embernek kell maradni. És aki körülötte akart sertepertélni, az ő bűvkörében akart maradni, az hitt ebben a nagy igazságban.
Megbántál bármit is? – kérdeztem egyszer, talán a nyolcvanadikján.
Azt válaszolta: „Nem, aranyom. Azért nem, mert annak ellenére, hogy annyit dolgoztam, mint az állat, nagyon jó, kellemes életem volt. Jót játszottam egész életemben…”
Folytasd, Lapaj! Jó játékot – most már ott fent…
