„Van még a tarsolyomban” – interjú Guzi Blankával

– Egymást érték a sikerei ebben az idényben. Hogy érzi, az évad korábbi eredményei kellően megerősítették mentálisan a fő versenyek előtt?
– A 2024-es évem után nem gondoltam, hogy 2025-ben is hasonlóan szép eredményeket érhetek el. Azt végképp nem, hogy mindezt idén túlszárnyalom – mondta lapunknak Guzi Blanka, aki az öttusa-válogatott többi tagjával kedden tért haza Kujjangból, ahol a DVTK kiválósága pályafutása első egyéni világbajnoki címét szerezte meg az elmúlt két év ezüstérme után. – Elképesztően alakult ez az idény. Éppen ezt a stabilitást akartam elérni korábban, amit 2026-ban sikerült. Egyáltalán nem nyomasztott sem az esélyesség, sem az, hogy vezetem a világranglistát. Arra gondoltam: miért féljek attól, hogy az álmomat élem? Kiváltságnak érzem, hogy eljutottam oda, ahova mindig is szerettem volna.

– Az egyéni világbajnoki cím megkoronázta az évét. Átélte-e már igazán, hogy a magyar öttusasport történetében kitüntetett helyre került a neve? Ön lett a negyedik női egyéni világbajnokunk.
– Egyelőre nem. Hosszú volt a repülőút, de nem annyira, hogy ezt még igazán felfogjam! Kétszer felnézhettem a dobogó felső fokára a második helyről, kétszer volt tőlem hajszálra a világbajnoki cím. Ezzel együtt sem éreztem azt, hogy a vébéarany olyan cím, amit csak azért is el kell érnem, hanem élveztem az idáig vezető utat. Mindig csak arra összpontosítottam, amit a következő harminc másodpercben jól akartam csinálni. Ez vezetett sikerre: a nagy célokat apró lépésekre bontottam. A négyes számnak amúgy is különleges jelentősége van az életemben, ez most csak megerősödött.

– Közvetlenül a verseny után azt is mondta: némi ürességet érez, mert régóta álmodott erről a pillanatról, most pedig egyszer csak itt van. Néhány perc múlva a dobogó tetején elöntötték az érzelmek. Mi zajlott le önben a kettő között?
– Már a kombinált szám utolsó körében is ezt az ürességet tapasztaltam. Úgy fogalmaznám meg, hogy nem éreztem mást, csak a mozgás, az öttusa iránti szeretetet. Kissé mintha sokkos állapotba kerültem volna, mintha lebegnék, és nem is én mozgatnám a lábaimat. Fel kellett fognom, hogy ez valóban megtörténik velem. A Himnusz meghallgatása szerintem minden magyar sportoló kedvenc pillanatai közé tartozik, megfogadtam, hogy végig­éneklem – nos, az élet közbeszólt… Sosem felejtem el ezt az élményt, amíg élek, nem sok embernek adatik meg ilyen.

– Említette, hogy az úszásával és a lövészetével kevéssé volt elégedett, ezekben maradt néhány plusz másodperc. Ezt hallva először arra gondoltam, tiszteletre méltó, hogy még ilyenkor is arra figyel, mit lehet még jobban csinálni. Aztán viszont arra: hogyan lehet ilyen eredmény után hiányt érezni?
– Nyilván nagyon-nagyon elégedett vagyok összességében mindennel, amit elértem ebben az évben, de természetesen nem szabad elfelejtenem, hogy egy kicsit mindig fejleszteni kell magamon. Úgy szereztem meg a világbajnoki címet, hogy egyik számban sem nyertem, és nem jellemző, hogy így legyek első; valamikor a laser runban, valamikor akár az úszásban enyém a legjobb idő. Ezúttal ez nem jött össze, de így is teljessé vált az egész döntős szereplés, csak ez most új forgatókönyv volt. Így legalább ott marad a felkiáltójel: még mindig van hová fejlődni, van mire odafigyelni! Beugrott az is, hogy a májusi pazardzsiki világkupaversenyen is harmadikként indultam. Másodikként értem célba, és bár ott közbeszólt a szél is, mindennel együtt csalódást keltett a lövészetem. Mindeközben nagy szükségem volt egy ilyen versenyre, hogy később megbirkózzak azzal, milyen érzés, amikor az ember már a záró szám elején tudja, hogy aranyéremért mehet. Ahány versenyen vagyok, annyiféle helyzettel találkozom, de egyre jobban kezelem az újabbnál újabb szituációkat.

– Tudom, hogy alapvetően nem szoktak számolgatni menet közben, mégis szeretném megkérdezni: mikor kezdte azt érezni a laser run során, hogy fogható az ellenfél, Farida Halil? Mégiscsak harmincnégy másodperc volt az előnye a rajtnál.
– Ezzel a különbséggel is tudtam már az elején, hogy elkaphatom, tekintettel arra, hogyan teljesített a záró számban a selejtezőben és az elődöntőben – mindkétszer megszenvedett a kombinált számmal. Természetesen amikor ott áll az ember, nem feltétlenül azt érzi, hogy pikk-pakk menni fog. Az első két körben még nem láttam magam előtt, a harmadikban már belátható távolságban volt, és éreztem, hogy futásban tudok rajta hozni. Persze kérdéses volt, mennyire rakom össze jól a lövészetemet, de sikerült.

– Röviddel az események után még fürdik a sikerben, vagy már a következő lépésre, tennivalóra gondol?
– Már a döntő napjának estéjén a fejemben járt: nagyon jó, nagyon szép eredmény, de ahogy már említettem korábban is, ez is csak egy állomás, és van még a tarsolyomban. Jövőre kezdődik az olimpiai kvalifikációs időszak, megvannak a céljaim, és abszolút ezeket szem előtt tartva fogok haladni. Motivál az újabb kvótaszerzés.

– Ebből a szempontból van-e különleges jelentősége annak, hogy jövőre Magyarország rendezi a világbajnokságot?
– Van. Elárulom, olyan érzéssel is utaztam el Kínába, hogy szívesen lennék akár még egyszer második, és milyen szép lenne, ha sorozatban három vébéezüst után Budapesten lennék világbajnok. Nos, ez most felborult, de így is kitalálom, mit kezdek magammal. Egyébként az is különleges volt, amikor megérkeztünk, láttam a hotel ablakából, hogy ki van írva az utcán: 2026 a ló éve Kínában, és egyből az én Ispánomra gondoltam, ő otthon van Kistokajban, hogy akkor ez az ő éve is. Ez is erőt adott, illetve nagy köszönettel tartozom mind a 14 stábtagomnak, mert fantasztikus munkát végeznek értem. Köszönettel tartozom a veterán öttusázóknak, az ő segítségük is kellett a vívásom fejlődéséhez. Hálás vagyok a saját klubomnak, a DVTK-nak, a Budapesti Honvédnak és a miskolci Swimming Pentathlon Clubnak. Ez a vébéarany mindenki sikere, nem csak az enyém.