Koch Máté: Gyilkos sportág a vívás, s benne a negyeddöntő még inkább

– Parádésan vívott, jár a gratuláció ezért a szombatért!
– Nagyon kedves, ám valójában nem történt semmi.

– Csak éppen megnyert egy világkupaversenyt.
– Persze, ez igaz, de az a cél, hogy ne csak úgy kijöjjön a lépés egyszer, az már inkább, hogy ezt a vívást, ezt a teljesítményt, eredményt stabilan hozzam. 

– Ez rendben is van, de nézzünk azért még vissza a casablancai szombatra: zseniális tusokat adott, a legváratlanabb helyzetekben szúrt. Pimasz volt, ugyanakkor okosan és higgadtan vívott. Belül is azt érezte, amit mi kívülről láttunk?
– A hatvannégyes táblán az orosz Dmitrij Guszev ellen vívtam, s bár edzőm, Boczkó Gábor már többször bemondott korábban egy akciót és abban az asszóban is megtörtént ez, sosem mertem megcsinálni. Egyszer csak mégis megpróbáltam! Olyan tust adtam ebből, hogy kiszínezte az egész termet – kinéztem Gáborra a pást mellé, faarccal nézett maga elé, nem reagált, de bennem csak az dolgozott: úristen, ez működik! Ettől függetlenül ez és a következő asszóm is papírforma volt, a nyolcaddöntőben Jamada Maszaru volt az igazán nagy skalp. Világranglista-negyedikként kezdett Casablancában, hét nullára is vezettem, nagyon sima meccs volt. Akkor már tulajdonképpen azt sem tudtam, mi van körülöttem, amit az is mutat, hogy a Nagy Dávidot búcsúztató orosz Georgij Brujevre készültem, de Dávid szólt, nem is vele vívok, mert kikapott… 

– Helyette a kazah Elmir Alimzanov jött.
– Nagyon feszült voltam a negyeddöntőben: ha kikapok, elveszítem az addig újra megtalált önbizalmamat, mindazt, amit felépítettem – és persze az érmet is.

A párizsi négyes, az olimpiai bajnok párbajtőrcsapat ötödik lett a casa­blancai vk-viadalon. Ez még mindig messze van a csúcstól, vagyis attól, ahol már járt az Andrásfi Tibor, Koch Máté, Nagy Dávid, Siklósi Gergely összetételű gárda, ám az irány jó. Újra jónak tűnik.  „Felfedezhető az előrelépés, hogy végre megint volt hangunk a pást mellett is, buzdítottuk egymást – mondta Koch Máté. – Andrásfi Tibor az új vezetőedzőnk, Tibi apukáját mindannyian régóta ismerjük, juniorkorunkban is ott volt velünk, mindig is jó volt köztünk az összhang. A mezőny nagyon készül ránk Párizs óta, ráérzett a vívásunkra, mi a casablancai versenyen már csak a változtatás miatt is különböző taktikai elemeket próbálgattunk, elég jól bejöttek a húzásaink. Sajnálom, hogy az érem nem jött össze, de ami késik, nem múlik. Jó lesz ez!” Boczkó Gábor szövetségi kapitány megerősítette tanítványa szavait: „Talán végre átszakadt a gát, három egytusos győzelmet is arattunk, ráadásul nagy csapatok ellen. Úgy érzem, kezd visszajönni a srácok önbizalma, de tudjuk jól, az pillanatokon belül elveszíthető, visszaépíteni viszont hosszú időbe telik. Melós lesz ez még, ám már látszanak a változások, a jó jelek.”

– Ezért is üvöltötte az asszó végén már-már önkívületi állapotban, hogy ez az, igen, ez megvan?
– Éremért vívni nagyon nehéz, sőt már megkapni a lehetőséget is rá, hiszen rengeteg jó vívó van. Tavaly kétszer kaptam ki versenyen negyeddöntőben. Gyilkos sportág a vívás, s benne a negyeddöntő még inkább… 

– A négy közé jutása után mintha még inkább szárnyakat kapott volna.
– Élveztem a vívást. Nőtt az önbizalmam, képes voltam elhinni, hogy újra bárkit le tudok győzni. Akár az olimpiai bajnok japán Kano Kokit is! Nagyon szeretek a főpáston vívni, imádtam ezúttal is, hergeltem a közönséget, hogy szurkoljon még jobban, s bár a japán dominált majdnem végig, a vége felé rá­éreztem arra az akcióra, amellyel végül elbizonytalanítottam.

– A döntőbeli ellenfelét, az olasz Matteo Galassit milyen vívónak tartja? Szeret ellene vívni?
– Tavaly kétszer megvert, de nagyon erős volt bennem az érzés, hogy véget vessek a rossznak, annak, amit Galassi hozott a vívásba.

– Mit ért ezen?
– Nagyon idegesítően, rondán vív, s az volt bennem, milyen jót teszek a vívásnak, ha ez az ember nem nyer világkupát. Nem győzhet egy olyan vívó, aki megcsúfítja a sportágat. És akkor újra el mertem engedni azt az akciót, amelyre a hatvannégyes táblán buzdított az edzőm. Nagy kő esett le a szívemről: haragudtam volna magamra, ha egy olyan vívó nyer, aki öli ezt a szép sportágat – vannak még néhányan ilyenek, a vívás elpusztítói nem győzhetnek!

– Nagyon nehéz ágon ért el az arany­éremig, kifejezetten lelkesen beszél a versenyről, mégis úgy kezdte, nem történt semmi. Miért?
– Mert ez nem egy világ- vagy Európa-bajnokság volt, pusztán egy állomás. Azt jelzi, hogy az út, amelyen megyünk, jó. Rajta is kéne maradni, nem kellene letérni róla… 

– Ezt mondogatja is magának?
– Igen. Így akarok vívni egész szezonban. Nem dőlök hátra, dolgozom tovább. Hosszú az idény, én meg szeretnék végre egy stabil Koch Mátét a páston – egy szezont sok éremmel. 

– Azt mondta, verseny közben érezte, újra képes legyőzni bárkit. Elhiszi újra magáról, hogy kiváló vívó?
– Éreztem Casablancában, hogy „napom van”, de azt remélem, nemcsak napom volt, át is tudom menteni ezt a vívás a következő versenyekre. Mert nagyon nem szeretném, hogy csak egyszer villantsak, aztán meg újra süllyedjünk vissza, lefelé… Ha stabilan vívok, összejöhet a vágyott világranglista-elsőség. Nem a tizenhatodik helyről indulva akarok versenyt nyerni, hanem az élről, nem én akarok félni, féljenek az ellenfelek! Ezzel a világkupaarannyal talán jeleztem: én is itt vagyok. 

„A világbajnokság után, de még a felkészülés kezdete előtt leültünk Mátéval, átnéztük az elmúlt hónapokat – rávilágítva a hiányosságokra, és azokra is, amik működtek. Az egyikből tanulni, a másikat erősíteni akartuk és akarjuk. Voltak jelei annak, hogy kezd újra összeállni: Máté nagyon motivált, látom azt a fiút, aki három éve egyéni világbajnok volt. Négy éve dolgozunk együtt, egyértelmű, hogy az alapképzettsége kiváló, ám edzőként nekem is meg kellett újulni. Máté fura mozdulatokra képes a páston, például arra, hogy mielőtt orra esik, még tust adjon, és ilyenből van sokféle, mi ezeket nem kiirtottuk a vívásából, talán nem is lehetne, hanem ráerősítettünk, kifejezetten az ilyen mozdulatokra is iskolázunk például.”