Találkozás Szvatyerákkal – Szekeres Istvánra emlékezünk

Édesapám egyik, ha nem a legjobb barátja volt. A hetvenes években (apám 1979-ben hunyt el, alig 39 esztendősen) a barátság még sokkal többet, sőt, annál is több mindent jelentett, mint manapság: életformát. Csak, hogy érzékeltessem: a világ legjobb meseírója, Lázár Ervin, a világ legjobb birkózója, Hegedüs Csaba, a világhírű ökölvívók egész serege (az edzők: Adler Zsiga bácsi, a ringből már kilépő Papp László, Badari Tibor, Gedó György), a futballból Baróti Lajos, a játékosok közül Dárdai Pál (az áldott emlékű, idősebb), vagy a művészvilágból a Salvador Dali-bajszos bácsi – akinek a nevére nem emlékszem, csak arra, hogy egyszer reggel fél nyolckor caplatott fel a faterral a Haller téri ház negyedik emeletére –, szóval mindenki mindenkit ismert és ami a lényeg, szeretett, becsült és tisztelt. 

Amikor apám meghalt, akkor Szekeres Pista bácsi lett az apám. 

Nem mondta, csak éppen mindent megtett értem. Akkor még nem volt ennyire egyszerű a világ ebben az országban, s hogy ne kallódjak csak úgy, ő vett ide, a Nemzeti Sporthoz, akkor még Népsporthoz negyedállásban, azaz késő estétől a lapzártáig dolgozó korrektornak, és azt mondta: 650 forint havi fizetés mellé tessék még megtanulni az újságírást. Ez azt jelentette, hogy egy, illetve kétforintos sordíjért menni kellett sporteseményekre tudósítani, kis cikket, kereteseket írni. A Fiatalok a küzdőtéren rovatba (ez egy betűtenger oldal volt, jellemzően a hét eleji lapszámban, s csak a magyar sport hátországának eredményeit közölte) kellett adni tíz sor tornaeredményt, s ha már úgyis a Körcsarnok környékén volt munka, akkor onnan leadni a ritmikus sportgimnasztika országos bajnokság helyezettjeit, utána kimenni Csepelre a súlyemelő ob-ra, s ezen közben bediktálni a női NB I B-s kosárlabdameccsek (például Közgáz–KSI) eredményét, plusz helyszín, vezette, legjobb dobók. És Pista bácsi minden egyes eredményt elolvasott, ellenőrzött, s persze elmondta, hogy a három-öt sor szövegbe mit és hogyan lehet (pardon, kellene) mindent megírni.

Mert írni nagyon tudott.

Roppant intelligenciával, szív-lélek tanáremberként tanította a sportirodalmat (mert ő nem sportújságíró volt csupán, hanem sportról író betűművész is, na persze, aki a kor sportnovellistájával, Szombathy Istvánnal és még megannyi kiművelt, érzékeny, csodatollal alkotó kolléga között élte a mindennapjait, nem is lehetett más ihletésű), tanította még azoknak is, akiknek semmilyen szempontból nem volt való például a Népsport. Ám mindenkiben azt látta, hogy ha akar és küzd, akkor eljuthat valameddig az újságírásban is.

Szóval, még egy picit visszakanyarodva Pista bácsihoz és apámhoz.

Annyi évődést, hülyéskedést egy színházi szezon nem produkált, mint amire ők ketten képesek voltak a hajdani Blaha Lujza téri sajtószékházban a földszinti büfében Bálint úrnál. Bejött abba a zengő, bongó sajtópresszóba egy ifjú, s igencsak tehetséges kolléga, mire valamelyikük azt mondta, na itt van, az Egyfejű, és amikor valaki kissé értetlenül kérdezte, hogy de miért „egyfejű”, akkor összebeszélés nélkül egyszerre kérdeztek vissza: miért, hány feje van? Aztán ami a mai napig ható és megörökölt legenda, sőt, még a jelenkori szerkesztőségünkben is gyakorta emlegetett „Szvatyerák”, illetve „Szvatyi”, és maga az alapnév, azaz Szvatopluk. Ennek a becézésnek pedig az a történelmi alapja (és félreértés ne legyen, nem a „fehér lóért egy országot” tétel miatt…), hogy az újságírók az igencsak tekintélyes interjúkör és úgy egyáltalán az ezernyi, sőt, százezernyi ismeretség miatt hajlamosak hirtelen feledni a neveket, és a két haver ilyenkor mindig azzal hidalta át a problémát, hogy azt mondta, hogy „na, az a Szvatopluk, aki…”, és aztán ebből jött a lerövidített „Szvatyerák”, majd a szívüknek leginkább kedves kollégák, sportolók, sőt, tekintélyes sportvezetők felé megszólításnak használt „Szvatyikám”.

Pista bácsi imádta ezt a sportéletet. Bár furcsa viszonyban is volt vele, mert nála többet csak apám cigizett cikkírás közben („mezítlábas” Symphonia, ami felért egy lórúgással, s mivel akkoriban a szerkesztőségi szobákban és az ilyen-olyan szórakozóhelyi műintézményekben is lehetett pöfékelni, szédítő kiütéssel ért fel, amikor a két jó barát rágyújtott egymás után). S az ihlet mindig megvolt. Nem akadt olyan szeglete az életnek, amelyről ne tudtak volna írni, így édesmindegy volt, hogy focira, birkózásra, vívásra, búvárúszásra, teljesítménytúrázásra, tekeversenyre kellett menni dolgozni, onnan csodacikk érkezett. Jellemző Pista bácsi sokoldalúságára, hogy egy székesfehérvári birkózóverseny valami ok miatt annyira elhúzódott, hogy nemhogy tust, még egy fogást sem láthattak a nézők a lapzárta közeli időpontban, viszont a lap egyik oldalán ott ásított a kihagyott hely, márpedig az akkori idők törvényei szerint (pénzbedobós telefonfülkéből is kellett diktálni az anyagokat, nem volt internet, e-mail meg ezerféle csevegőprogram) a betervezett cikknek meg kellett jelennie. Így aztán a sportközpont előcsarnokában rendezett fafaragó kiállítás és a magyar birkózás művészi kapcsolata elevenedett meg a fehérvári tudósításban – isten bizony írom, hogy kevés színesebb, tartalmasabb és jobb cikk született eddig a földön az egyik legerősebb magyar sportág már-már szürke, hétköznapi versenyéről, mint akkor arról a versenyről.

Aztán persze nem volt mindig ilyen móka, kacagás az élet… Túl kellett élni nagy barátok, nagy sportolók és egy nagy újság halálát, illetve agóniáját is, méltósággal viselni az igazságtalanságot, amikor a totális tehetségtelenség mind inkább fölibe kerekedett a tehetségnek. Eljött az a pillanat is, amikor Pista bácsinak el kellett hagynia szívszerelem újságját, a Nép-, illetve akkor már Nemzeti Sportot, kitérőt tenni a Magyar Hírlaphoz, s az egyre inkább felpörgő, s a tartalomra, tudásra, stílusra egyre inkább igénytelen sportújságírói szakmában új utakat keresni. És Pista bácsi sohasem fordított hátat sem saját magának, sem a magyar sportnak, az újságírásnak főleg nem, hogy mást ne írjak, nyugdíjas fejjel minden tudását, ügyszeretetét az utánpótlássportnak (sőt, az őt a legnagyobb szeretettel befogadó utanpotlassport.hu oldalnak is), és persze az örök szerelem birkózásnak szentelte, ha máshol nem jutott hely a csodabetűinek, akkor a Facebook-oldalára írt.

S ha tehetném, akkor most még írnék ezer és ezer szót, de ahogy az életnek, úgy a cikkeknek is vége van (előbbi kegyetlenebb részlete az univerzumnak, utóbbi az esetek nagy részében nagy könnyebbsége…), így már csak egyetlen emléket szeretnék megosztani, hogy az igazán nagy újságíró – mint amilyen Szekeres István volt – soha el nem múló örökséget hagy az utókorra. Igen, elsősorban a cikkeket, de hát az írás elsárgul, megkopik, ellenben a cselekedet, a szívből jövő tett sohasem vész el az időforgatagban. Márpedig Pista bácsi hagyatékának hála, ahogyan a hetvenes évek végén, úgy ma, ebben a 2026-os digitális őrületben is van egy, a magyar gyerekeket megacélozó, a sportoláshoz alapot és kedvet adó versengés, amely az idők végezetéig velünk marad, s amely küzdelem Szekeres István újságíró sportrajongásának, majd pedig általa ennek a kicsiny ország jövőjének, mindenkor megújuló életének pillére lett. A grundbirkózás, amelyet a Népsport, majd Nemzeti Sport ragyogó tollú szakírója, későbbi főszerkesztő-helyettese s főszerkesztője álmodott meg, hívott és tartott mindig életben.

S persze, kivel mással tette a nagy újságírói vándorlások során országszerte ismertté a grundbirkózást, mint a legjobb barátjával, „Szvatyerákkal” együtt, aki már nagyon régen, negyvenhét éve várja a másvilágon, hogy megölelhesse „Szvatyikámat”.

NÉVJEGY: SZEKERES ISTVÁN
Született: 1945. augusztus 22., Budapest
Elhunyt: 2026. október 17., Budapest
Pályafutása: az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett. Egyetemi évei alatt lett a Népsport külső tudósítója, majd a diplomaszerzés után munkatársa. 1969 és 1994 között dolgozott lapunknál munkatársként, rovatvezető-helyettesként, rovatvezetőként, szerkesztőként, főszerkesztő-helyettesként, a lap első választott főszerkesztőjeként, s végül főmunkatársaként. A Magyar Hírlapnál 1994 és 2000 között volt főmunkatárs, sportrovatvezető és főszerkesztő-helyettes. A Színes Sportnál 2000–2001-ben szerkesztőként, majd 2012-től az Utánpólássport.hu-nál olvasószerkesztőként dolgozott. Elnökségi tagként szolgálta a sportágat a Magyar Birkózó-szövetségben (1984–2014), a MOB tagja volt 1991 és 2007 között, 1993-ban a Magyar Sportújságírók Szövetségének első alelnöke lett, 2002 és 2007 között elnökként vezette a szervezetet. 2018-ban megkapta az MSÚSZ Életmű-díját. Összesen 8 olimpiáról (6 nyári, 2 téli), valamint 73 világ- és Európa-bajnokságról tudósított.
Könyvei: Hegedüs Csaba (1981), Karfiolfülűek Klubja (1984), Polyák, az évszázad birkózója (2003), 100 év szövetségben (2021)