Hátsó füves Budapest: a görög menekültek csapatának története
Vöröslő fejjel, habzó szájjal ordít ocsmányságokat a járókelők arcába egy szerencsétlen asszony a Kőbányai út sarkán, egyik kezével a kopott házfalat támasztja, másikkal görcsösen kapaszkodik műanyag borosflakonjába. Néhány méterrel arrébb lézengő alak szívja olcsó szivarkáját, unottan figyeli a népes család tagjait, akik éppen a szociális ellátó kapuja előtt sorakoznak türelmesen, felszerelkezve kólával, energiaitallal, tarka szatyrokkal. A Kőbányai Dohánygyár egykori munkáslakásainak óriási tömbje mindig is Budapest terhelt szegletének számított, a hely sajátos múltjáról a falán hervadozó kék-fehér szalagos koszorúk és az óhellén oszloptorzóktól övezett márványtábla betűi tanúskodnak: „Emlékül mindazoknak a görög menekülteknek, akik 1949-től 1966-ig e helyen találtak új otthonra, és lehetőséget egy békésebb és boldogabb életre.”
Az 1946-tól 1949-ig húzódó, mintegy százötvenezer emberéletet követelő görögországi polgárháború a nacionalista erők győzelmével zárult, a vesztes kommunista oldalhoz tartozók közül 65 ezren kényszerültek külföldre, Magyarország baráti szocialista országként 7000 menekültet fogadott be. Budapestre 1948 áprilisától sorra futottak be a vonatok a szülők nélkül vagy félárván maradt gyerekekkel, akiket aztán különböző gyermekotthonokba – így Balatonalmádiba, Balatonkenesére, Fehérvárcsurgóra, Dégre, Hőgyészre, Iszkaszentgyörgyre, Mezőhegyesre, Nagymágocsra – szállítottak tovább.
A Kőbányai út és a Hungária körút sarkán található dohányraktárat és gyárat átalakították, és 1950-től az itteni szükséglakásokban helyeztek el mintegy négyszáz családot. Az így kialakult kolónia volt a fészke a görögök formálódó futballcsapatának, amely aztán 1953 és 1966 között Olimposz SK – illetve egy időben a Petőfi-pálya használata miatt Petőfi Olimposz SK – néven szerepelt az alsóbb osztályú bajnokságokban. A történet kulcshelyszínén találkozunk a Diaspora Görög Hagyományőrző és Érdekvédelmi Egyesület elnökével, a magyar futballtörténet különleges együttesének múltját feldolgozó Agárdi Szpírosz Bendegúzzal, valamint a csapat egykori játékosával, az 1947. szeptember 28-án született Bekiarisz Dimitrisszel. Hihetetlen fényképkincs kötődik az alkalmi teremfocikon ma is aktív úriemberhez: ő az a maszatos képű kisfiú, aki az „Olimbosz” valamikori kölyökcsapatának fennmaradt fotóján a társaság közepén, szügyig tépett mezben, csibészes tekintettel mosolyog. Egyéves sem volt még, amikor három testvérével és a háború során megözvegyült édesanyjával együtt Magyarországra sodródott.
„Vittek minket Balatonkenesére, Hőgyészre, Fehérvárcsurgóra, Balatonalmádiba, aztán az 1950-es évek elején bekerültünk a budapesti dohánygyári telepre – idézi fel kisgyermekkorának viszontagságos kényszerutazását a hatalmas építmény egykori lakója. – Édesanyám úgynevezett gyermekmentő asszonyként segített, gondjaira volt bízva a sajátjain kívül még tíz-tizenöt árva gyerek is. Négy család lakott egy közepes méretű szobában, mindegyiknek jutott egy sarok, egyetlen ággyal. Érdekes módon egész jól elfértünk, megtanultunk a szűkös körülmények között is együtt élni. Közös mosdónk, közös konyhánk volt, kint a folyosón. A dohánygyári telepen jártam óvodába, itt kezdtem az általános iskolát is, de édesanyámnak a munka mellett nem nagyon jutott ideje velünk foglalkozni, ezért átkerültünk az Erzsébet királyné úti gyermekotthonba. Az iskolát is ott folytattuk, egészen 1956-ig, amikor visszavittek minket a dohánygyári telepre. Működött kultúrtermünk, tagja voltam a néptánccsoportnak, és bekerültem az Olimposz kölyök-, majd ifjúsági csapatába. Eljött aztán a nagy nap is, amikor Varga Józsi bácsi, az edző berakott a felnőttek közé. Büszke vagyok arra, hogy abban a klubban játszhattam, ahonnan olyan neves labdarúgók indultak el, mint például Jucsosz Nikosz.”
A hazai sajtóban gyakran Jucsov Miklósként szereplő, az NB I-es Csepel játékosaként befutott, az Olympiakosszal négyszeres görög bajnok, 15-szörös görög válogatott csatár a magyarországi görög futballistakör egyik kiemelkedő egyénisége (nevével kapcsolatban tévesen elterjedt, hogy szovjet-orosz minta szerint alakult ki a „Jucsov” változat, valójában azonban észak-görögországi szlavomakedón területről származott a családja, innen a szláv végződés). Mellette ki kell emelni az Olimposz nagyjai közül a később szintén a Csepelben és az Olympiakoszban játszó Cacosz Dimitriszt vagy az Olympiakosz színeiben bajnokságot nyerő Athanaszisz Szinatkaszt.
Ami interjúalanyunk, Bekiarisz Dimitrisz további sorsát illeti, a Petőfi Olimposz 1966-os megszűnése után néhány görög sporttársával együtt a Sörgyár csapatában folytatta pályafutását, majd esztergályosként a Csőszerelők SK-hoz került, ahol a korábbi budafoki legenda, Dobesch Gyula ült a kispadon. Itt is akadtak görög társak a csapatban, Raptisz Jannisz például, aki dohánygyári kirándulásunk után zuglói házánál fogad bennünket.
Érkezésünkkor ráérősen pipázik éppen a garázsbejáróból kialakított dohányzójában, int, hogy menjünk beljebb, a szobában hellyel kínál. Mögöttünk a kisasztalon keretezett fénykép, háromgenerációs család látható rajta. Középen két hózentrógeres kisfiú áll vigyázzban, mellettük jobbról ül a fejkendős nagymama, balról elegáns öltözékben a nagypapa (kezében egy-egy falevéllel), mögöttük széparcú fiatalasszony és ifjú apa tekint a kamerába. Hamar tisztázódik, 1942-ben született házigazdánk a két gyermek egyike, maga a fotográfia pedig 1954-ben vagy 1955-ben készült, akkor, amikor a családtagok hosszú-hosszú évek után végre ismét találkoztak a Fejér megyei Beloianniszban.
„Szülőfalumból, a manapság Trilofoszként ismert Szlimnicából az után kényszerülünk elmenekülni, hogy híre ment, bombázni fogják a település iskoláját, templomát – kezdi történetét Raptisz Jannisz. – Magyarországra Albánián keresztül érkeztem 1948-ban, elszakítva szüleimtől és nagyszüleimtől, akik teljesen külön transzporttal kerültek Budapestre. Engem a balatonkenesei gyermekotthonba tettek be, családtagaimról semmit sem tudtam, egészen addig, míg hat-hét év után a Vöröskereszt és a görög szervezők el nem határozták, hogy megpróbálják egyesíteni a szétszóródott családokat. Ma is előttem van a szomorú jelenet: Balatonkenesén szóltak nekem, hogy kint vár rám egy nő, állítólag a rokonom. Ott állt koromfekete ruhában egy idegen alak, a rendesen fehérben, tarkában dolgozó magyar nevelőnők után a látványa is ijesztő volt, mondtam, én ezt az asszonyt nem ismerem. Kiderült, hogy ő a nagymamám. Elvitt magával Beloianniszba. Előtte ötévesen láttam legutóbb a szüleimet, lehangolóan hangzik, de nem ismertem meg őket sem. Édesapám megsebesült a háborúban, ripityára tört a sípcsontja, új darabot kellett belevágni, de ahhoz, hogy beforrjon, még tizenhétszer el kellett törni a műtétek során. Magyarországi életének kilencven százalékát kórházban töltötte. Úgy mesélték, korábban megmentette az életemet, amikor a menekülés során, még Albániában súlyosan megbetegedtem, és amerikai kapcsolatai révén valahogyan szerzett nekem penicillint."
"Nehéz sorunk volt az 1950-es években, emlékszem, a tejet és az élelmet kuponra kaptuk. Miután az iskolát elvégeztem Beloianniszban, szakmát kellett választani, lakatos, hegesztő, szabó, asztalos, tetőfedő képzésre lehetett jelentkezni. Asztalosnak tanultam Budapesten, ekkoriban ismerkedtem meg a dohánygyári kolóniával és az Olimposz futballcsapatával. A veteránok közül néhányan – például az öreg Angelidisz és az öreg Ananiadisz – még Görögországban sajátították el a játékot, de a többségnek fogalma sem volt róla. Ezek hegyi emberek voltak, parasztok, soha nem fociztak. A csapatszervezés nem volt egyszerű feladat, főleg úgy, hogy jó néhány játékos három műszakban dolgozott. Kerestek az együttesbe újoncokat, így szóltak nekem is, hogy te, Jannisz, gyere el velünk a dohánygyárba. Csórók laktak ott. Akik nem voltak házasok, azokat betyáriszoknak hívták. Egy vaságyat és egy szekrényt kaptunk, aztán annyi. Megalakult az Olimposz ifjúsági csapata, kétszer egymás után meg is nyertük a bajnokságot. Egyszer játszottam a felnőttek között, ha jól emlékszem, az Elektromos ellen. Adományokból tartotta fenn magát az egyesület, havonta tíz forintot tettek be a kasszába a futball támogatói, a jegyszedő meg a meccsek előtt körbejárt a szurkolók között. Rengetegen jártak ki az Olimposz meccseire, ezren is kint voltak a görög kolóniából. A hazai pálya először a Pongrác úti lakótelepen, később az MTK-nál, majd sokáig a Petőfi sporttelepén működött, utóbbi ma a Fradi népligeti edzőközpontjának a része.”
Az Olimposz történetének kevés fennmaradt dokumentuma közül az egyik az 1959-es bérleti szerződés, amelyet a görögök klubja kötött a földes pályáját – negyedévi 9000 forintért – heti két edzésre és kéthetente egy mérkőzésre biztosító Bp. Petőfi SC-vel. Másik érdekes irat a Hazafias Népfront Pest Megyei Bizottsága röplapja, amely a „Vietnámért, a népek függetlenségéért és barátságáért” mottóval ellátott papíron maratoni békemenettel egybekötött békenapot hirdetett 1966. május 22-ére Grigorisz Lambrakisz görög politikus-sportoló 1963-as meggyilkolása emlékére (mellesleg a nagy vihart kavaró eset ihlette a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája című 1969-es mozifilmet).
A leányfalui mérkőzésen viselte az – interjúalanyainkat felvonultató – Olimposz azt a speciális mezt, amelynek mellkasán a béke nemzetközi jelképe szerepelt.
S ha már szimbólumok: a Raptisz Jannisz és Vlahosz Harambosz kezelésében álló fotógyűjteményben feltűnik egy korai felvétel, amelyen a görög csapat és az ellenfél Ganz szétnyíló V-alakban sorakozik fel, a háttérben pedig a görög polgárháborúban elbukott Ideiglenes Demokratikus Kormány zászlaja emelkedik a magasba, az eredetileg kék-fehér lobogó közepén a jellegzetes háromszöggel.
Az Olimposz SK 1953-tól tizenhárom idényen át létezett, 1955-ben elnyerte a X. kerület bajnoki címét, kivívva a jogot a szereplésre a Budapesti II. osztályban, ahonnan aztán két lépéssel eljutott 1961-ben az NB III-ig, viszont „postafordultával” ki is esett – a harmadosztályban töltött év jelentette a csapat életének csúcsidőszakát.
A Budapesti Labdarúgó Szövetség korabeli feljegyzéseit, nyilvántartásait kutatva szembeötlő, hogy az Olimposz neve rendkívül gyakran kerül elő fegyelmi vétségekkel összefüggésekben, és a zűrös eseményekben Jucso Kole játékos szinte mindig főszerepet vállalt. A meccsek tüzes légkörére és a játékosok, szurkolók indulatos fellépésére Raptisz Jannisznak megvan a magyarázata.
„A görögök közössége nem volt felkészülve arra, hogy kulturált hangulatban, a játékvezető ítéleteit zokszó nélkül fogadva nézze a meccseket – mondja az egykori futballista. – Odahaza az emberek túlnyomórészt hegyi falvakban éltek, ahol futballpálya sem volt, a városi játék kereteit nehezen sajátították el a polgárháború menekültjei. Nem tudták, miért jár tizenegyes és miért nem, mikor következik bedobás, a bíró mit miért ítél. A játékosok közül mindenki igyekezett a legjavát nyújtani, de sokan hajlamosak voltak belelovalni magukat a történésekbe, a legkisebb problémát is felnagyítva. Ráadásul valamennyi összecsapás tétre ment, az Olimposznak minden meccse görög–magyar presztízscsata volt.”
Játszott a görög csapat edzőmérkőzést a Tichy Lajos nevével fémjelzett Honvéd ellen, de a Fradi és a Petőfi pályájának közelsége miatt a Ferencvárossal is többször vívott gyakorló találkozót. Raptisz fejében máig él az egyik ilyen délután emléke: „Dalnoki Jenőt valamiért kivételesen a szélső posztra állították, és nekem jutott a feladat, hogy ellenfélként vigyázzak rá. Annyira tiszteltem és féltettem őt a sérüléstől, hogy nem mertem rendesen odalépni neki, a kíméletes bánásmód azonban rettentően felbőszítette. Egyszer csak odavágta nekem: »Tedd oda magad rendesen! Ha ilyen anyámasszony módjára játszol, sohasem lesz belőled futballista!«”
A közelmúltban bejelentették, március végén a Puskás Arénában megmérkőzik egymással Magyarország és Görögország válogatottja. Kérdés: ilyen helyzetben a gyermekkoruk óta hazánkban élő görög menekültek melyik félnek drukkolnak? Raptisz a magyar futball lélektanilag nehéz helyzetében elsődleges szempontnak tartja, hogy lendületet adjon Marco Rossi csapatának egy hazai győzelem. Bekiarisz álláspontja összetettebb: „Ha a szívemre hallgatok, a görögökért szorítok. De ha a magyar csapat nyer, akkor sem leszek elkeseredve, hiszen egész életemet itt töltöttem. Valahogy úgy vagyok vele, hogy Görögország a hazám, Magyarország az otthonom.”
A polgárháborús menekültek mérkőzései időnként rendkívüli jeleneteket hoztak. Volt olyan koponyasérült partizán, aki a budapesti Olimposz tagjaként egy óvatlan fejelés után hetekre kórházi ápolásra szorult, de olyan is előfordult, hogy egy térd alatt műlábat viselő sebesült-futballista lövése nyomán leszakadt és elrepült a nehéz faláb, és ha az ellenfél nem ugrik idejében félre, el is találja őt.
„Ebben a tizenkét-tizenhárom évet felölelő időszakban a futball kikapcsolódást, családi programot jelentett a munka mellett élénk kulturális és sportéletet élő zárt görög közösségnek. Édesanyám elbeszéléséből tudom, hogy egy-egy meccsen kis túlzással az egész dohánygyári kolónia kint volt a Népligetben, és sokan elkísérték a csapatot az idegenbeli mérkőzésekre is. Az 1966-os feloszlás egybeesik a görög közösség szétszóródásával, földrajzilag is messzebb kerültek egymástól a tagok, a város különböző lakótelepein találtak maguknak új életteret. A labdarúgás az identitás megjelenésének fontos eszköze volt, itt tényleg minden bajnoki felért egy nemzetek közötti mérkőzéssel” – ragadja meg az Olimposz jelentőségét Agárdi Szpírosz Bendegúz, a Diaspora Görög Hagyományőrző és Érdekvédelmi Egyesület elnöke, aki két éve egy tematikus konferencián nagyívű előadást tartott a magyarországi görög labdarúgás emlékeiről és a Hátsó füves Budapest aktuális riportjának háttérmunkájához is elengedhetetlen segítséget nyújtott.
Az Olimposz mindennapjairól elsősorban a magyarországi görögök lapjából, a görög nyelven szerkesztett Laikosz Agonasz című újságból tájékozódhatunk. Az alapító Angelidisz Vaszilisz 1953 júliusában még arra panaszkodott, hogy az imitt-amott spontán szerveződő görög csapatok mögé nem állt be kellőképpen a nép: „Minden közösségünkben vannak önkéntesen létrehozott futballcsapatok, amelyek évente néhányszor játszanak magyar barátaink csapataival. Ezen együttesek iránt azonban senki nem érdeklődik, nem segíti őket.”
Valószínűleg az itt rögzített gondolat vezetett az Olimposz megalakításához, a fényes éveket azonban – mint a cikk szövegében szó esett róla – állandó fegyelmi gondok kísérték. Erről szól egy 1960-as cikk, amely mellett az illusztráción a pálya melletti töltésről figyelő tömeg látható. „A bajnokság első fordulójának végén az Olimposz sportegyesület tanácsa összehívta labdarúgóit, a gyűlésen számos szurkoló is részt vett. A vezetők kitértek a játékosok egymás közötti, valamint az ellenfelekkel szembeni gyengeségeire, és rossz példaként hozták fel a Rákoscsabai TK-val vívott mérkőzést, amelynek következtében játékosainkat megbüntették, ami súlyosan ártott csapatunknak. A labdarúgók további hibái közé tartozik, hogy nem mindig engedelmeskednek edzőjüknek, nem hallgatnak a vezetőség tanácsaira, valamint egyesek indokolatlanul hiányoznak az edzésekről.”
Hátsó füves Budapest: a város utolsó kapufája
