„Volt egy csapatbankett, ahol a kelleténél valószínűleg kicsit sokkal többet ittunk” – vázolja a kulcsszereplő a 21. századi budapesti futballtörténelem legmerészebb kalandjának előzményeit. Persze a fenti mondatban rögzített körülmény nem példa nélküli a sportág krónikájában, az meg a magyar futballfolklórnak ősi tapasztalata, hogy az említett alaphelyzet hajlamos meghökkentő irányba sodorni az eseményeket. És itt hosszan lehetne sorolni az illetlenség határát súroló, netán azon könnyedén túllibbenő eseteket, a szelídebb lelkületű olvasókra is gondolva maradjunk azonban most egy ártalmatlan példánál: a Hátsó füves-országjárás Debrecen-környéki barangolása során nevetve mesélték a józsaiak, hogy a megyehármas bajnoki cím éjjelén kiszédültek a pályára egy labdával, és spontán felbuzdulásból Felül félmeztelenek–Alul félmeztelenek mérkőzést játszottak, az oldalvonalhoz parkoló autók reflektorfényében, a női szurkolók nagy derültségére.
A hajdúsági éjszakában pucérkodó fiúk sztorija azonban romlatlan tündérmese a Grafito nevű BLSZ III-as csapat 2015-ös túrájához képest. A pesti futballélet alsó bugyraiban veszteglő társaság tagjai gondoltak egy merészet, és edzőtáborba vonultak – Las Vegasba…
„Az említett csapatbanketten, valamikor az éjszaka második felében, a sokadik töménykör után volt egy felajánlásom – folytatta a történetet Sebők András, vagy ahogy a pályán ismerik, Sula. – Azt mondtam a többieknek, hogy ha mostantól három évig nem esünk ki a blaszháromból, és közben összejön elég pénz a tőzsdén, akkor kiviszem a csapatot Las Vegasba. Mivel aztán úgy alakult, hogy a feltételek teljesültek, nem lehetett elmenekülni a feladat elől. Beszállt még a Herczeg-testvérpár, Imó és Heró is anyagilag, ráadásul Amerikában mindenkinek a kezébe nyomtak egy százdollárost a kaszinó bejáratánál, hogy kinek-kinek legyen mivel elindulnia a rulettasztalnál.”
Ahol aztán törvényszerűen minden Grafito-futballista az utolsó dollárig elveszítette a pénzét, kivéve persze Sulát, aki hihetetlen nyerő szériájával egyensúlyban tartotta a csapatbüdzsét. A BLSZ III-as bronzot ünneplő 2006-os csapatbankettől azonban hosszú út vezetett a Las Vegas-i rulettasztalig, a pesti futballtársaság kalandjait pedig példátlan részletességgel követhetjük nyomon a Grafito életének szentelt könyvsorozatban. Nem tévedés, az 1993-ban alapított blaszos csapat mérkőzéseinek, öltözői vitáinak és pályán kívüli közös élményeinek lenyűgöző dokumentumaként 1999 és 2025 között minden évben megjelent egy-egy kötetbe szerkesztett, egyedileg tervezett címlappal ellátott, két-háromszáz oldalas csapatnapló. Az első számú szerzővel, a Grafito „Minarik Edéjével”, Győri Szabó Róberttel újlipótvárosi lakásában találkozunk, a házi terjesztésben kiadott huszonhat kötet társaságában.
A hajdan a Győri ETO serdülőcsapatában szereplő, a Széchenyi István Egyetemen tanító, társadalomtörténettel, politológiával, európai kisebbségkutatással foglalkozó amatőr futballista érdeklődési területeinek metszete az FC Katalónia című könyv, amely a téma iránt fogékonyak számára meghatározó forrást jelent az FC Barcelona katalán identitásküzdelmeit és spanyolországi társadalmi-politikai környezetét illetően.
A Hátsó füves Budapest azonban nem a Barcelonára, hanem a Grafitóra kíváncsi, különösen arra, hogy mit írt a vonatkozó évkönyv a jelentős késéssel beteljesített nagy ígéretről, a Las Vegas-i kirándulásról. Az ábrándos terv már néhány évvel korábban címlapot ihletett. A csapat a 2007–2008-as idényben nemhogy nem esett ki a BLSZ III-ból, de feljutott a BLSZ II-be, így a maga részéről már biztosan hozta a vállalását az amerikai álomrepüléshez. Az akkori könyv címe nem titkolt nyomást helyezett Sulára, a Wizzair egyik vezető beosztottjára: „BLASZ VEGAS”.
És akkor csapjuk fel a nagy csapatkönyvet!
„Az igazsághoz tartozik, hogy a kijózanodás után Sula megpróbált kifarolni az ígéretből, hivatkozott az elázott állapotára, illetve a miénkre, hogy félrehallottuk, kitaláltuk az egészet, de nem volt mese, rajtavesztett, mivel állhatatosak voltunk és remek memóriájúak. […] A kifelé út meglehetősen eseménydúsra és viszontagságosra sikerült, különösen Csepinek. Herr Palcseket ugyanis a frankfurti átszálláskor lekapcsolta a német Polizei, valami félreértés nyomán azt hitték róla, hogy rendezetlen adóügyei vannak Németországban, abból az időből, amikor még ott kergette a bőrt. […] Mi, többiek Denverben, a Sziklás-hegység lábánál értünk amerikai talajt, ezúttal a szigorú biztonsági szűrésen egyikünk sem akadt fenn, néhány órás tétlen várakozás után simán Vegasba röppentünk. Ott viszont újabb gikszer csúszott be, a csapat felének a csomagja elkeveredett (benne a labdarúgó-szerelésekkel, mezekkel, stoplisokkal, sípcsontvédőkkel), valahová máshová szállították Denverből. […] Némi kalamajka és reklamálás után utólagos kártérítést kaptak a fiúk, akik jól bevásároltak ruhaneműből.
A vegasi kaszinóélet főútja, a Strip közvetlen közelében (és természetesen a helyi focistadion környékén) szálltunk meg egy modern, de itteni viszonylatban szimpla hotelben. A durva jetlag és fáradtság dacára aznap este (itthon már hajnal volt) máris belevetettük magunkat a felkészülésbe, a forgatagba, a hömpölygő tömegbe, a csillogó-villogó talmi világba. Ez az első átmozgató edzés arról szólt, hogy a focipályán kialakuló esetleges tumultusokban (például szögletnél, vagy ha beszaladnak a szurkolók) hogyan tudjuk megállni a helyünket. Imó kiosztotta a Heró által felajánlott száz dollárokat, és a csapat egy része máris a rulettasztaloknál pörgött, a többiek a félkarú rablókkal, és más játékgépekkel ismerkedtek, kemény állóképességi gyakorlatok voltak ezek, embert próbáló órák vártak ránk, de álltuk a sarat.
Mit is mondhatnék a következő három napról, ami szalonképes, közzé tehető, és a futball szakmai oldala iránt kevésbé fogékony kívülállóknak nem lenne unalmas? Nem untatnám az olvasókat a részletekkel, amúgy is létezik egy helyi mondás: »ami Vegasban történik, az Vegasban is marad”«. (What happens in Vegas stays in Vegas – fejtegette egy kiélt ötvenes, élveteg debella nekünk, aki egyébként Közép-Nyugaton példásan szürke és egyhangú háziasszonyi életet él, de évente egy hétre itt terem és megvadul.) […] Az éjszakák és nappalok egybeolvadtak, szinte szünet nélkül egyik edzés követte a másikat, a kaszinók éjjel-nappal üzemeltek, mi jobbára éjszaka játszottunk, két tréning között nappal a hotel medencéiben hűsöltünk, vagy módszeresen körbejártuk a Stripen az összes nevezetes kaszinóhotelt. […] Természetesen limuzint is béreltünk, belefért az egész Grafito, és itt csapatösszetartást tartottunk. A kalandvágyóbbak, illetve az edzéseken legjobban teljesítők jutalomként helikopterrel elröppentek a Grand Canyonhoz.”
A hivatalos naplóban szereplő verziót egy-két színes elemmel kiegészíti Sula, akivel az immár adminisztratív okokból II. Kerületi UFC (Utánpótlás FC!) néven szereplő Grafito-öregfiúk MAFC-öregfiúk elleni bajnoki mérkőzése előtt beszélgetünk, a 34 pluszos gárdának és a 44 pluszos Grafito old boys csapatnak egyaránt otthonául szolgáló Elektromos-pályán.
„Ott minden megtörtént, ami egy Blasz hármas csapat Las Vegas-i útján megtörténhet. Volt, hogy egy időre elvesztettük a gólkirályunkat, Such Sanyit. De két másik srácnak is nyoma veszett, valami csajok után mentek, és eltűntek egy indián rezervátumban. Már azt hittük, eltették őket láb alól, amikor másnap egyszer csak előbukkantak. Már nem tudom, arról az ötletemről hogyan tudtak lebeszélni végül a többiek, hogy legyen valami nyoma Las Vegasnak, és menjünk el együtt a tetoválószalonba, csináljunk egyentetkót. Hogy mi lett volna a felirat? Grafito, mi más...”
Ötvenes kilátások: „Csúszunk tovább a veteránba”
Remete Tibor, a Grafito egyik alapítója: „Főiskolai baráti társaságként kezdtünk 1993-ban, a Bosnyák tér mögött, az azóta megszűnt Csömöri úti pályán. Az volt közel a Pénzügyi és Számviteli Főiskolához és a kollégiumhoz, ahová a legtöbben tartoztunk. Volt, hogy főiskolai bulikból estünk be a pályára, és visszagondolva nem is nagyon értem, hogy pár óra alvással, még félig kótyagos fejjel hogyan bírtuk a meccseket. Általában ilyen helyzetekben kifejezetten jól ment a játék, az adrenalin átbillentett a nehézségeken. Sokszor játszottuk azt, hogy Such Sanyi, aki valaha Békéscsabán is játszott, elindult lendületből, én beíveltem neki a védelem mögé a labdát, és elment vele a kapuig. A kilencvenes években az amatőr foci elképesztő közösségi erő volt, ami nyilván az én saját megélésem, de ebből az élményből mindannyian sokat merítettünk. Blasz hármas csapat voltunk, néha blasz kettes, minden arcot, minden ellenfelet ismertünk, és a pályán kívül is érezhető volt az összetartás. A meccs után leültünk közösen, nem rohantunk el, ott maradtunk. A nyári edzőtábor hagyománya azóta is megmaradt, már kevesebb focival, mint annak idején, és nem családos programként, ezt mindenki elfogadja.”
Pintye László, az old boys szervezője, korábbi krónikása: „Miután megvolt már vagy húsz kötet, és beleöregedett a csapat magja az old boys-korosztályba, átlépve a 44 éves küszöböt, kialakult, hogy Robi írja az öregfiúkról a tudósításokat, én meg az old boysról. Az utolsó évben már nem csinálom, és azelőtt is félig cserben hagytam Robit, mert úgy alakult az élet, hogy a meccsek feléről tudtam csak írni, azokról is kevésbé akkurátusan, a többiről meg Robi műtött össze valamit félig emlékezetből, félig fantáziából. Van ennek valamiféle instant közösségépítő jellege, mindenki szerette olvasni az aktuális beszámolót, beszédtémát adott, reagáltak rá az emberek. A Vecsés old boysnál csinálták egy ideig hasonlót online, de sajnos az ottani krónikás elhunyt, nyomtatásban tudtommal nem jelent meg más blaszos csapatnál efféle évkönyv, pláne nem több mint huszonöt éven keresztül. Hogy meddig lehet működtetni még a Grafitót? Két-három éve borúlátóbb voltam, de aztán kialakult egy olyan harmincas mag, amely tudja folytatni, mi, régebbiek meg csúszunk tovább a veteránba.”
Egy blaszos meccs kulisszatitkai (részlet a csapatnaplóból)
BLSZ III. osztály, 2011–2012
20. forduló
2012. május 5. (szombat), 10.00, Láng-Vasas
Respect–Grafito 2–2 (0–2)
„A mérkőzés eleve nagyon furcsán kezdődött.
Előző este teljes lelki nyugalommal hajtotta az edzőpáros álomra a fejét, úgy tűnt, erős kerettel, három minőségi cserével, több taktikai-szerkezeti-összeállításbeli variációs lehetőséggel vághatunk neki végre egy rangadónak, úgy, hogy mindenki a számára leginkább megfelelő poszton futballozhat.
Erre reggeltől jöttek a kijózanító pofonok:
1. pofon (a legnagyobb, a többit lassan megszokod...): Pityu sms-ben értesített, hogy asszony autójába hátulról belementek, intézkedik, nem tud érkezni. Egy védekező cserének lőttek.
2. pofon: már a pályán derült ki, hogy a védelem oszlopának, Balázsnak közbejött valami halaszthatatlan élet-halál-ügy, nem csatlakozik. Újabb cserének lőttek, ráadásul a kitalált szerkezet is ugrott, Tibinek kellett megint középső védőt játszania.
3. pofon: Gabi telefonja 10 perccel kezdés előtt, másnapos, némileg még illuminált hangon, hogy hosszú volt az éjszaka, és még a Kőbánya-Kispest metróállomáson van, a félidő közepére érkezik. A »ki lesz a kezdő?« probléma ezzel megoldódott, hiszen kezdésre tizenegyen gyűltünk össze. Az elképzelt összeállítás máris három helyen módosult, és újabb játékosoknak kellett számukra idegen poszton próbálkoznia (SzRobi balközép, Varga Laci visszavont center).
4. pofon: Sanya sérülten érkezett, és eleve a cserepadra szánta magát vésztartaléknak, de nem volt mese, játszania kellett. Sérülése a szokásos, Sanyi-féle abszurd, éjszakában összeszedett bibi volt. Részleteket nem árult el, tejfakasztón vett részt, és a bordája kapott valami ütést: szép kék folt éktelenkedett rajta. Futni, ugrani sem nagyon tudott.”
Győri Szabó Róbert: „A focipályán kilép az ember az univerzumból”
(Részlet a 2011-es Grafito-könyv előszavából)
„A Grafito csapatának zöme a PSZF-re, kisebb része a közgázra járt. Hajdani gyári csapatokkal, nagy múltú kerületi egyesületek lepukkant maradványaival és hozzánk hasonló hobbialakulatokkal játszottunk. Értelmiségi társaságként az elmúlt csaknem húsz évben számos meglepő, különösen érdekes és tanulságos mozzanatot éltünk meg. A meccsek előtt órákig beszéltünk mobilon a csapat magját alkotó néhány emberrel összeállításról, taktikáról, arról, hogy mikor mit kellene enni, inni, lehet-e előtte szerelmeskedni, és minden egyébről.
Meccs után még intenzívebb és hosszabb beszélgetések és viták következtek. Ha győztünk, akkor örömittasan felidéztük a szép pillanatokat, ki mekkora ász volt. Ha kikaptunk, kerestük a hibát – elsősorban a játékvezetőben, időjárásban, ellenfélben, labdában, sorsban; szenvedélyesen elemeztük, mit kellett volna jobban csinálnunk, mit rontottunk el, mekkora balszerencsénk volt. A focipályán kilép az ember az univerzumból, kilép saját életének szűk teréből, és belép egy külön kis világba, amely hermetikusan elzárt a külső környezettől, ahol nincs főnök, asszony, munka, kötelesség, csak játék, amely teljességet nyújt, és a létező (a valós életben nem létező) legnagyobb szabadságot.
A focimeccs történetek sorozata, amiben benne van az élet.
A foci az élet, a férfilét eszenciáját, minden lényeges elemét tartalmazza. Euforikus örömet, felemelő katarzist, mélységes bánatot, komédiát és tragédiát, drámát hordoz, váratlan és kiszámíthatatlan fordulatokat, felemelkedést és bukást, megdicsőülést és megszégyenülést, becstelenséget, csalást és becsületes, sportszerű küzdelmet, hibákat és felejthetetlen, megismételhetetlenül tökéletes mozdulatokat. Mentális, lelki és fizikai próbatétel, amely egyszerre szól egyénről és közösségről, tanulási folyamatról és ösztönösségről, keménységről és finomságról, tudásról és szenvedélyről, igazságosságról és igaztalanságról, bajtársiasságról és önfeláldozásról. Férfiak vetélkedése, harca, háborúja, az életre-halálra szóló hajdani véres csaták mai finomított, civilizált változata, de ezzel együtt igazi játék, tele játékossággal. […]
Ősrégi felismerés, hogy a pályán kérlelhetetlenül valóságosan és pőrén megmutatkozik a jellem, előbújnak a civil életben rejtegetett tulajdonságok, megjelennek mentális erősségeink és gyengeségeink, önzésünk és önfeláldozásunk, nagyképűségünk vagy szerénységünk, egyenességünk, alattomosságra-becstelenségre való hajlamunk, hangos vagy csendes természetünk, konfliktustűrő képességünk, erőszakosságunk-agresszivitásunk – és még sokáig sorolhatnánk. Egyszóval, a klasszikus focilabdához hasonlóan fehéren-feketén kiderül, milyenek is vagyunk valójában.”
Az archív képeket a Grafito archívumából kaptuk meg, Győri Szabó Róbert szíves közvetítésével - köszönet a segítségért!
A Hátsó füves Budapest eddig megjelent riportjai:
Grafito