Hátsó füves Budapest: Sujtás utcai futballregény
Ha Krúdy Gyula ma meccsre indulna Budapesten, bizonyára messziről elkerülné a csillogó NB I-es csúcsstadionokat, és valamely patinás, félreeső, régi idők hangulatát őrző blaszos pályára kanyarodna be, rögvest persze a söntést keresve. Például a Gázművek-sporttelepre, az óbudai futballvilág mesevilágába, ahol ugyan söntés már régen nincsen, a hely az évtizedek viszontagságai dacára őrzi varázsát (egykor a betonkerítés túloldalán hagyományos presszó működött, békebeli kerthelyiséggel, faasztalokkal, vasszékekkel).
A zöldellő futballgyep, a tavaszi fények, a lengedező szellő, a susogó gesztenyefák visszaadnak valamit abból az otthonos érzésből, amely a Gáz-pályán nemzedékek meghatározó kötődését erősítette.
És ha Krúdy Gyula elsétálna az öltözőfalon felejtett, „Club-szoba – Belépés csak clubtagok részére” feliratú, ódon fémtábla mellett, körbenézve rácsodálkozhatna a régen látott kedves ismerősökre, a portréfényképpel díszített öltözőelnevezésekre: Toldi Géza Öltöző, Zsák Károly Öltöző, Zsengellér Gyula Öltöző, Schlosser Imre Öltöző, Löwenrosen Károly Játékvezetői Öltöző.
Végül eljutna a Mosdó feliratú fülkéig, ahol egyetértő biccentéssel nyugtázná, hogy az ajtófélfa mellett kultúrtörténeti visszatekintés segít megragadni a hely szellemét: „A WC (Water Closet) angol és részben francia eredetű szavak rövidítése, a vízöblítéssel működő árnyékszékre utal. Az eredete az időszámítás előtti 25. század környékére, a mínoszi kultúra idejére nyúlik vissza. Egyes vélemények szerint Mezopotámiából származik. Az ős-toilet, amelynek néhány kőből faragott példánya fennmaradt, egy megfelelő nyílással ellátott ülőhely volt, amelyből a termést alul egy vályú gyűjtötte össze és továbbította a csatornába. […] A WC-tartállyal történő öblítés gyakorlati alkalmazása és szabványosítása Angliából ered. 1778-ban egy bizonyos Joseph Bramah jegyeztette be a találmányt. Ekkortájt találták fel az úgynevezett vízzárt is (szifon, s-trap, bűzzár), amely a csatornaszagot nem engedi a csészén keresztül terjedni.”
Elképzelhetjük a jobbszélsőt, amint a szünetben kapott ledorongolás után kóvályog a piszoár felé, és miközben kavarognak fejében az edzői indulatszavak, a mínoszi kultúra, a mezopotámiai ős-toilet és a korszakos bűzzár ismereteivel igyekszik enyhíteni feszültségén. De hát éppen az efféle meghökkentő gondolatgazdagság miatt hajtatna konflisával Krúdy Gyula éppen a Sujtás utcai legendás futballhelyszínre, ahol ráadásul a budapesti labdarúgás olyan regénybeli alakjaival futhat össze, amilyen Rorbacher István, a Gázművek klubtörténésze, krónikása, szíve, lelke, vagy mondjuk egyszerűen így: a Gáz-láng őrzője.
Személyes története a hűség nemzedékeken átívelő, csodálatos példája, amelyből a múlt század írónagysága minimum novellát kanyarítana valamely pesti lapba. Nekünk most be kell érnünk a 42 éves főszereplő szavainak hiteles lejegyzésével.
„Nagyszüleim anyai ágon mind a ketten óbudaiak. A második világháború során nagypapámat besorozták, de a budaörsi repülőtérről hazamenekült, mielőtt bezárult a szovjet ostromgyűrű. Dédnagymamám öccse Bíró Sándor, az 1938-as vb-ezüstérmes hátvéd volt, sokat segített a családnak a zavaros időkben, nagypapám is hozzá menekült, Csillaghegyre, a Botond utcába. Katonakönyvét elégették, a katonaruháját a kerti ülepítőbe dobták, így az oroszok nem bántották végül. A háború után nagypapám Bíró Sanyi bácsihoz hasonlóan a BSZKRT-nál dolgozott. Tudták, hogy focizik, és nem sokkal azután, hogy Jónás Zoltán újjáalakította a Gázművek sportkörét, odahívták a csapathoz jobbfedezetnek és párhuzamosan a vállalathoz gázszerelőnek."
"Gyerekként az Emese utcában laktak nagypapámék, a grund is ott volt a közelben, az óbudai piacnál. Nagypapám, Wild Károly tagja volt a Gázműveknek, amely 1953-ban megnyerte az NB II-t és csak az elbukott osztályozó miatt nem jutott fel az első osztályba.”
És amely csapat – tehetjük hozzá, a „Gáz van, fiúk!” című klubtörténeti Rorbacher-alapmű alapján – a Népstadion 1953. augusztus 20-i hivatalos megnyitója előtt bő három hónappal pályára léphetett a félkész nemzeti stadionban, nem kisebb ellenféllel szemben, mint az aranykorát élő magyar válogatott. A május 6-án rendezett, szupertitkos Magyarország–Szikra Gázművek találkozót 11:1-re megnyerte a Grosics – Buzánszky, Börzsei, Lantos – Bozsik, Kovács I. – Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor összeállításban kifutó válogatott, a nap hőse azonban kétségtelenül az 54. percben, 0–5-nél szépítő Gázművek-csatár, Mohácsi László volt. A pálya mellett a Sebes Gusztáv szövetségi kapitány vezette csapatnak is fontos vizsgát jelentett a találkozó, tizenegy nappal később az Európa-kupa döntőjén, a Stadio Olimpico avatóján volt jelenése: a csapat a „gázos” főpróba után Rómában 3:0-ra nyert.
De vissza a Rorbacher-féle családi mitológiához!
„Nagypapám a visszavonulása után is maradt a csapat körül, a nyolcvanas évek elején már technikai vezető volt, fiatal lányként édesanyám gyakran meglátogatta őt a pályán. Édesapám eredetileg Tatabányán tanult és futballozott, onnan került fel Budapestre, az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolán tanult mélyépítőnek. Terepgyakorlaton járt először a környéken, rögtön megcsapta a Gázgyár sajátos szaga, amely mindenkinek megmarad az orrában. Egy tankörtársa révén került a Gázművek csapatához 1979-ben, Schmél László volt az edzője, a Rori becenevet ragasztották rá – így lettem én aztán a „kis Rori”. 1981-ben a Gázművek feljutott a BLSZ II-ből, és a szüleim az ezt megünneplő csapatbanketten ismerkedtek meg, melyre édesanyám elkísérte a nagypapámat. Ez ’81-ben volt, ’82-ben összeházasodtak, ’84-ben megszülettem, ’86-ban pedig már anyum tolt ki babakocsival a pályára, ahol apum ugyan épp befejezte az aktív játékot, de a vállalat műszaki ellenőreként az öltözőépület átépítését irányította.”
Az öltözőt, amely most is őrzi Krúdy-regényekbe illő kopott romantikáját, és amelynek hangulatos előterében ott virít egy 20. századi retróvilágba csalogató felirat: „Nincs »vifink«, beszélgessetek!” A Gázművek-futballvilág hagyományosan erős volt a jó szövegekben, ha szójátékról van szó, ez hazai pályának számít, a csapat meccseiről tudósító újságírók is sziporkáztak. „Műszaki hibával kezdett a Gázművek a Csörsz utcában”, „Mérges volt a Gáz’…”, „Félig sújtottak le az egyetemisták a Sujtás utcában”, „Beleremegett a Kábel a Gáz’-robbanásba” – csak néhány cím a Budapesti Foci újság 1996-os és 1997-es számaiból. Vagy úgy is mondhatjuk: Rorbacher István ifjúkori aranyéveiből.
„Engem tízévesen kezdett el igazán érdekelni a játék, ’94 őszétől vagy az apukám, vagy a nagypapám vitt magával a hazai és az idegenbeli meccsekre. Azok voltak a legszebb idők, ’95-től ’97-ig a BLSZ I-ben végig ezüstérmesek voltunk, öt csatárral játszottunk, látványosan, megalkuvás nélkül. Mi, kisebbek a meccsek alatt gyakran a kapu mögött fociztunk, és ha helyzet támadt a nagyoknál, gyorsan odafutottunk. Jártam a budapesti pályákra, Dreher Sörgyár, RAFC, Malév, mindenhol ott voltam, ahol a Gázművek fellépett. Focistaként a Gáz-serdülőben és az ifi B-ben játszottam, de nyáron szinte minden nap siettem ki a pályára, a környékbeli srácokkal, a külső lakótelepiekkel délután négytől estig rugdostuk a labdát. Évente kétszer rendeztek családi vagy gyereknapot, volt lepényevés, kötélhúzás, zsákban futás, tizenegyesrúgás. Azóta is majdnem minden meccsen ott vagyok, a honlapot pedig 2007 óta szerkesztem. A csúcs nekem a ’90-es évek közepe volt, azt a csapatot nagyon lehetett szeretni. Sohasem felejtem a napot, amikor ’94 őszén, a záró fordulóban a Nagyszalonta utcai Malév-pályán félidőben 2–0-ra vezetett NB III-ból kiesett ellenfelünk, és a második játékrészben kiegyenlítve támadtunk a győzelemért, végül döntetlen maradt. Őszintén megmondom, én azóta sem tudok úgy szurkolni semelyik csapatnak, még a magyar válogatottnak sem, mint ahogyan azon a délelőttön a Gázműveknek a MALÉV ellen.”
Nagy ugrással kapcsolódjunk vissza a történetbe 2012 nyarán, amikor két végletekig elhivatott sportember, Borbély László és Mankó Ferenc segített életben tartani a csapatot: a Rómaifürdőn működő baráti kispályás csapat, az AS Római alapjaira felépítettek egy teljes utánpótlásbázist, amely a széteső Gázművekkel fuzionálva egy évtizedig biztosította az életet és a működéshez szükséges U-korosztályokat a Sujtás utcában. Rorbacher István ehhez hozzáteszi: „Borzasztóan fáj, hogy miután 2011–2012-ben volt egy dicstelen NB III-as szezonunk, az átalakulás küszöbén álló gázgyári vállalat teljesen leadta a csapatot, a saját csapatát, pedig csak évi ötmillió forint kellett volna a továbbéléshez. Közben meg ennek sokszorosával szponzorálta a Fradit, ott virított a Főgáz-logó a Ferencváros mezén.”
Még Gázművek néven szerepelt a csapat, amikor 2011-ben megnyerte a BLSZ I-et és feljutott az NB III-ba, a következő BLSZ I-es aranyérmet azonban már az ASR-Gázgyár hódította el, 2016-ban. Összeköti a két dicsőséges mozzanatot egyebek mellett a vezetőedző, Metzger Tibor személye. Az MTK-nál nevelkedett, a III. Kerület színeiben az NB I-ben futballozó hátvéd 2007-től 2018-ig, két időszakban dolgozott trénerként a Sujtás utcában. Játékosközeli, emberi stílusa, sportszerű hozzáállása összhangban állt a Gáz-pálya szellemiségével, és az 59 éves sportember ma is jó szívvel lép a sporttelepre.
„Már Kerület-játékosként úgy éreztem, hogy itt, a Szentendrei út túloldalán van egy kistestvérünk. A Gázműveket szeretetteljes közeg, megbecsülés jellemezte, amely valószínűleg abból az erős kohézióból is eredt, amely az elszigeteltséggel együtt járt, a lakóteleppel, az üzemmel, a gázgyári dolgozók külön világával. A meccsekre kijártak a Gázművek régi játékosai, megható volt látni, ahogy a nemzedékek adják át egymásnak a tradíciót, a klubhűséget."
"Kinevezésem után első élményem volt, hogy jövök be edzőtársammal, ifjabb Mészöly Kálmánnal a sporttelepre szétnézni, és még jóformán nem is találkoztunk senkivel, amikor valaki bekopog az öltözőnkbe. Jó kiállású, magas srác állt az ajtóban, bemutatkozott, elmondta, hogy a csapat játékosa, tisztában van a képességeivel, tudja, ahogyan eddig, ezután sem lesz alapember. Neki viszont mindene a Gázművek, így nincs más kérése, csak az, hogy hadd maradjon a csapatban, vízhordónak, bójacipelőnek, akárminek. Kiment az öltözőből, mi meg összenéztünk Kálmival, és azt mondtuk: na, megvan az első igazolásunk! Ő volt Horváth László, akire aztán tényleg mindig számíthattunk.”
Metzger Tibor elbeszéléséből kirajzolódik egy már-már anakronisztikusan összetartó, jó kedélyű, régivágású futballtársaság képe, amelynek az életében meghatározó élményt jelentett a csapatépítő foglalkozás Balatonfüreden, a Gázművek-pályán tartott, öltözőben alvós buli vagy éppen a közös színházlátogatás. A Sujtás utcában természetes módon keveredett futball és kultúra, többször vendég volt a színész- vagy az újságíró-válogatott, de a fent idézett WC-történeti leírás után aligha kell hangsúlyozni az intellektuális kötődést. Ami pedig a futballt illeti, a mérkőzések nagy tiszteletnek örvendő, állandó nézője volt Berendy Pál (1932–2019), a 24-szeres válogatott, a Vasas híressége.
„Szegény Pali bácsi a vége felé már járókerettel közlekedett, tizenöt percig tartott, míg elbotorkált a parkolótól a kispadokig, ahol a törzshelye volt, de nélküle itt nemigen kezdtek meccset – idézi fel emlékét Metzger Tibor. – Hatalmas megtiszteltetés volt nekünk az ő jelenléte. Egyszer majdnem meghalt a meccsünk alatt, összeesett, úgy kellett újraéleszteni. Előfordult, hogy kértem, üljön le közénk, meséljen az Aranycsapatról, a régi időkről. Nekem egy kérdésem volt hozzá: játszott Pelé ellen, Di Stéfano ellen, látta Maradonát, van összehasonlítási alapja, mégis, kit tart közülük a világ valaha volt legjobb játékosának? Egyértelműen rávágta Puskás nevét.”
A közösségi energiák gerjesztésében kulcsszerep jutott a már említett ifjabb Mészöly Kálmánnak, az egykori szövetségi kapitány fiának, aki Metzger Tibor segítőjeként mindig tűzben tartotta a fiúkat. A kolléga jellemzése róla: „Fantasztikusan jószívű, jó kisugárzású, víg kedélyű ember, aki köré úgy jöttek a játékosok, mint kiscsirkék a tyúk köré. Kálmi igazi vagabund, a sztorijait hallva fogtuk a hasunkat a nevetéstől. Nagyon kell egy ilyen ember a futballcsapat öltözőjébe, legyen az gyúró, edző vagy szertáros.”
Lambert Zoltánnal, az UDSE-Gázgyár elnökével a legszebb tavaszi arcát mutató, frissen nyírt futballpálya mellett, a kispadon ülve beszélgettünk a „gázos” emlékekről és az utóbbi évek történéseit meghatározó dortmundi szálról.
„Ha messziről akarom indítani, a Gázművekkel a kötődésem gyermekkoromba nyúlik vissza. Pályafutásomat az MTK-ban kezdtem, aztán zuglóiként a Telefongyár csapatába kerültem, ellenfélként többször megfordultam ezen a pályán. Különleges hangulatú a hely, ezt akkor is megtapasztaltam, amikor fiam, Botond tagja volt a Fitos József edzette, szentendrei bázisú ifjúsági csapatnak, amely a Gázgyár ifjúsági együtteseként működött. Aztán amikor a Borussia Dortmund képviselőivel beszélgetni kezdtem egy lehetséges együttműködésről, világos volt nekem, hogy ha létrejön a közös munka, a Gázgyár-pályán kell elindítani.”
Így is lett: a létező ASR-Gázgyár egyesületébe 2019-től fokozatosan beépült – előbb bérlőként, majd utánpótlást biztosító bázisként – a dortmundiak szakmai támogatásával futó magyar BVB Akadémia, három évvel ezelőtt pedig az erősödő németes vonulat gyakorlatilag az ASR-Gázgyár helyébe lépett. A német modell titkai témánktól távolabb esnek, így azok részletezése helyett inkább az óbudai egyesületnél érzékelt változásokra összpontosítunk.
„Az volt a koncepció, hogy a 17-18 éves korba került ifjúsági játékosainkat építsük be a budapesti első osztályban játszó felnőtt csapatba. Ez nem bizonyult teljes sikernek, mert bár játékban ígéretesek voltak, koruknál fogva hiányzott náluk a kellő rutin, amely benntartotta volna őket a BLSZ I-ben. Igyekeztünk a német módszerekre, a Dortmund pressinges stílusára építeni, ezt próbáltuk a dortmundi kapcsolattal, a németországi utazásokkal, a nemzetközi nyitással képviselni. Idővel kiderült, hogy egy ilyen startup-egyesület ehhez kevés, az MLSZ berkeiben nem tud pénzügyileg megtapadni. Elfogyott mögülünk az erő meg a pénzügyi háttér, átkerült a dortmundi vonal a Kelenhez, és utólag azt gondolom, hogy ott valóban jó helye van: a Kelen SC tehetségközpontnak számít, a miénknél jobb pénzügyi és pályalehetőségekkel. A német-magyar kapcsolatra utaló UDSE nevet – mivel ez az én szüleményem volt – nálunk viszi tovább az UDSE-Gázgyár néven szereplő BLSZ III-as csapat. Nem tettem le arról, hogy valamiféle továbbfejlődési útra lépjünk, mert a Gázgyár már csak a történelme miatt is többre hivatott a budapesti harmadosztálynál.”
Adódik a kérdés: mi a helyzet a budapesti futballélet ékszerdobozának számító, csodálatos fekvésű sportteleppel?
„A pálya a fővárosi önkormányzat tulajdona, hosszú távú használati szerződést kötöttünk vele, ennek értelmében a következő nyolc évben a pályát ellenszolgáltatás nélkül használhatjuk. Egyúttal vállaltuk a megfelelő sportolási lehetőség biztosítását a környéken élőknek, és ennek igyekszünk is megfelelni. Szokott játszani a kis műfüves pályán egy rendőrtársaság, támogatunk egy alapítványi szerveződésű gyermekcsoportot, továbbá van két saját U13-as csapatunk is. Ha valaki szeretné a pályát használni, azt értelmes feltételek mellett ingyenesen biztosítjuk. Össze kell hangolni az igényt az amúgy is itt szereplő csapatok edzés- és meccsprogramjával, a 43. számú Építők és a 33 FC rendszeresen használja a sporttelepet. A pálya és az öltözők fenntartása, ápolása, gondozása a mi feladatunk. Ez 17-18 millió forintot jelent évente, ha ebből leveszem az MLSZ-támogatást, 8-10 millió forintot kell beletenni saját pénzből.”
Hogy mi ösztönzi Lambert Zoltánt?
„Valamilyen szinten felelős vagyok azért, hogy egy évszázados egyesület ne szűnjön meg egyik pillanatról a másikra. Az vezérel, hogy kitartsunk egy-két évet, amíg kialakul a koncepció, amellyel tovább élhet a patinás név. És az, hogy ez a füves pálya itt megmaradjon. Semmiképp sem szeretném a nevemre venni azt, hogy a Gázművek-sporttelep is olyan sorsra jusson, mint Zuglóban a Telefongyár- vagy a Postás-pálya. Új távlatokat nyitna, ha sikerülne megépíteni a rendőrszálló mögötti részre tervezett, háromnegyedes műfüves pályát – ebben a kérdésben egyelőre problémát jelent, hogy ki kell váltani egy gázátemelő-rendszert.”
Felvetődik a kérdés, hogy ha fia, a 28 éves Botond nem játszana-e a BLSZ III-as UDSE-Gázgyár csapatában, vajon akkor is kitartana-e a tulajdonos lendülete.
„Az, hogy ezen a szintem viszem és támogatom az egyesületet, nem a fiamtól függ, hiszen ő játszhatna bármely más BLSZ III-as vagy BLSZ IV-es csapatban is. Viszont ha már úgyis időt, energiát fektetek az egyesületbe, semmiből nem áll egy hobbicsapat üzemeltetése. Nyilvánvalóan nem tudom garantálni, hogy a Gázgyár sportjának működtetésére nekem életem végéig lesz erőm, pénzügyi lehetőségem. Az én szerepem inkább abban áll, hogy a jelenlegi felállást átvezessem egy olyan helyzetbe, amelyben a finanszírozás tovább folyhat, a pálya kihasználtsága, fenntarthatósága hosszú távon biztosítható lesz.”
A szertefoszlott reményeket érzékelve nem árt tisztázni: nem bánta-e meg a hazai gazdasági élet ismert alakja, hogy a futballba fektette pénzét?
„Sok csalódás ért azzal kapcsolatban, ahogyan a BVB-vonalat fogadták Magyarországon, akár az MLSZ részéről. Nekem azonban ez egyfajta szerelemgyermekem volt, és ha nem vágok bele, akkor egy kipróbálatlan esélyt hagytam volna magam mögött. Ebből a szempontból nem bánom, jó tapasztalat volt, de tény, hogy sok erőmet elvette, még egyszer ugyanígy nem ismételném meg.”
Schmél László 1947-ben született, 22 évesen igazolta le az akkor NB II-es Gázművek, egy véletlen szerencse folytán: cipész édesapjához vitte be megcsináltatni elnyűtt lábbelijét a vállalat egyik vezetője, Póczik Kálmán, és a bolti csevej során világossá vált, egy pár jó cipő mellett jó futballistára is szert tehet a vevő. A cipész fia friss Gáz-játékosként közelről láthatta már a híres esetet, amikor 1968-ban, a Békéscsaba elleni meccsen kicsúszott az NB II-ben maradáshoz szükséges pont a csapat kezéből: a csapattárs látványos sportszárigazítása és 1:1-nél furcsán elhibázott tizenegyese utóbb a kieséshez vezető út kulcsmozzanataként rögzült a szurkolói emlékezetben.
A Gázművek történetének meghatározó játékosa és edzője a pályán kívül is sokat hozzátett a klub fejlesztéséhez: a mai Auchan-áruház felőli kapu mögött az ő kérésére építették ki a labdafogó kerítést, ugyanis a fölé szálló lövések nyomán sokszor számos alkalommal gyorsabb volt a kirepülő labdában friss zsákmányt látó járókelő, mint a betonkerítés oldalsó kiskapuján kiszaladó játékos. S ha már a sporttelep részleteiről beszélünk, ejtsünk szót arról is, hogy az öltözőhelyiségekben magától értetődően gázkonvektor biztosítja a hőt. A régi időkben pedig – Schmél László elmondása szerint – az olcsó „házi” gázzal melegített vizet medencébe engedték, a pancsolási lehetőség különösen vonzóvá tette a helyszínt, például az edzőmérkőzésre többször idelátogató magyar válogatottnak. Interjúalanyunk beszél az áruház felőli oldalon elnyúló, régen megszűnt egykori edzőpályáról is, amelyet úgy alakítottak ki, hogy a meglévő hatalmas gödröt öt méter mélyen feltöltötték a Gázművek salakjával. Nyáron használhatatlanul poros volt ugyan, télen azonban jó szolgálatot tett az edzőterep.
„Volt egy híres pályamunkásunk, a szakosztályvezetőként is dolgozó Halmai Rezső bácsi. Annyira a szívén viselte a pálya ügyét, hogy amint vége volt a meccsnek, ment ki vödörrel, és fűmaggal azonnal felszórta azokat a helyeket, ahol megsérült a fű – folytatja Schmél László, akit futballkörökben a Csepel, a Ferencváros, az RTK utánpótlásedzőjeként, valamint a Vízművek felnőtt trénereként is ismerhetnek, és nem mellesleg olyan játékosok nevelkedtek a keze alatt, mint Hajnal Tamás, Huszti Szabolcs vagy Szabics Imre. – Sajnos tragédiára is emlékszem. Kunos Ferenc, a csapat korábbi megbecsült edzője magánéleti törés miatt 37 évesen gázzal megmérgezte magát. Külön dráma, hogy éppen korábbi csapatkapitánya talált rá, beosztott ügyeletesként őt riasztották a Gázművek vállalatnál a gázszivárgáshoz. Eszembe jut egy bohém figura is a régi csapatból, Trenkó Béla, aki minden meccs előtt átszaladt a Kolhozba – így neveztük a hátsó büfét –, lenyomott két pálinkát, aztán rendszerint a mezőny legjobbja volt. Sándor Csikar csábította az MTK-hoz, csakhogy amikor Béla megkérdezte az átigazolási megbeszélésen, hogy vajon ott is meg fogják-e hívni öt-hat sörre a meccs után, elakadt a tárgyalás. Jómagam negyven évet lehúztam a gázgyár szolgálatában, meósként, a futballistáknak járó munkakedvezménnyel. Egy óráig kellett bent tartózkodni, utána mehettünk ebédelni, meg edzésre. Most összeszorult torokkal érkeztem ide, látva, hová jutott ez a nagy múltú egyesület. Többet érdemelne.”
A cikk előkészítéséért nyújtott segítségéért és az archív fotókért hálás köszönettel tartozunk Rorbacher Istvánnak.