Hátsó füves Budapest: „Villák proletárjai, egyesüljetek!”
„A meccs után leültünk a pályavendéglőben, rendelhettünk májat, velőt, pacalt körömmel – ezek az ételek akkoriban még ritkaságszámba mentek, nem főztek belsőséget minden útmenti büfében – hozzá jó és olcsó soltvadkerti szemelt rizlinget mértek, a Pénzügyőrség saját pincészetéből származott. Tetszett a hely, tulajdonképpen egész életemben vágytam egy törzsvendéglőre, ahová mindig elmehetek, ha jobb program nem jut az eszembe, ahol tegeződöm a vezetővel és a pincérekkel, bennfentességemmel imponálhatok a barátaimnak, átadnak kis üzeneteket, a jobb ételekből én kapom az utolsó félretett adagot, a borból időnként hazaviszek egy demizsonnal, hogy otthon is a megszokott ízeket érezzem. És ez a vendéglő színes abroszaival, kvaterkázó asztaltársaságaival ilyennek látszott.”
A Pénzügyőr-pálya budai miliőjének mindig is meghatározó színtere volt az étterem; a szebb napokat látott intézmény fénykorában éppen a Moldova György-elbeszélésből kiérezhető emberközeli hangulatával, hivalkodásmentes eleganciájával, kigombolt inges lazaságával őrizte hamisítatlanul pasaréti exkluzivitását. A népszerű író 1988-ban közölte a Képes Sportban – utóbb a Régi nóta című könyvében is megjelentetett – Hajrá Pénzügyőr! című riportsorozatát, amely a klub kölyökcsapatánál vállalt rövid edzői időszakának tanulságos összefoglalása. A történet szerint a tréneri szerep ötlete a valamikori padtárssal, Máróval adódott véletlen találkozás gyümölcse volt, a klub ifistáival foglalkozó régi ismerős hívta el őt a pasaréti pályához.
„Vacsora után elbeszélgettem az ifi játékosokkal, meglepett, hogy milyen jól neveltek és értelmesek, egyik sem kérdezte meg, hogy Berkesi András körülbelül mennyit kereshet? A találkozó végeztével Máró vitt haza régi szolgálati Junkers motorával, út közben a szél erősen fújt, ha beszélgetni akartunk, ordítani kellett egymás fülébe. – Na mit szólsz a csapatomhoz? – Rendes srácok, úgy látszik még te sem tudtad elrontani őket. – Úri fiúk, majdnem mind a Pasarétről való, a környéken állítólag ki van téve egytábla: »Villák proletárjai egyesüljetek!« Nincs kedved máskor is lejönni?”
Így kezdődött Moldova György kalandja a Pénzügyőrnél. Az enyém pedig úgy, hogy a kilencvenes évek végén megszűnt az Elektromos SE-nél a futball, így az elárvult serdülő csapat néhány tagjával együtt én is átsodródtam a Népfürdő utcából Budára. Nem a pasaréti sporttelepre, amelyet akkor még csak a legritkább ünnepnapokon láthattunk, hanem a Marczibányi téri földes pályára. Itt bemelegítés gyanánt néha össze kellett szedni az éjjeli pályalátogatók porban hagyott kábítószeres fecskendőit, az augusztusi alapozás a nyáron elszemtelenedett gyomnövények közös tépkedésével indult, a szertáros Fonyó kutyája pedig kíméletlenül rágta-tépte a sokadik generációt kiszolgáló törülközőgarnitúrát. Nem mellesleg a gondosan egymásra hajtott törülközőmaradványok között, az említett klublegenda, Fonyódi Ferenc kicsiny szertárbirodalmába szorulva, egy fekete-fehér kistévén figyelte az akkori ificsapat 2001. szeptember 11-ének szokott keddi edzése előtt a New York-i ikertornyok összeomlását.
Az ifi B-ben az edzőnk Jani bá’ volt, egy régivágású, végtelenül szeretnivaló, az Aranycsapat-korszak reflexeit öntudatlanul átmentő ember, aki a zavartan pislogó modern fiúkat magától értetődően osztotta be az avítt centerhalf, összekötő vagy fedezet posztra, az automatikusan hozzá járó mezszámmal (szigorúan 1-től 11-ig!). Valahogy az volt az ember érzése, hogy Jani bá’-t a Jóisten is az Ifi B edzőjének teremtette. Módszerei nagyban emlékeztettek a Moldova György-szövegekben felbukkanó régi Jani bácsiéra. „Csak úgy kíváncsiságból végignéztem, hogy vezeti Jani bácsi az edzéseit. A fizikai képzéssel nem sokat törődött – ezzel foglalkozzanak a tornatanárok –, a legfontosabb gyakorlat az volt, hogy a gyerekek elfutottak a szélen, beadták a labdát és Jani bácsi vagy visszaperdítette elébük kapásra, vagy azt kiáltotta: Csacsarino! – és maga lőtte rá, a hatos vonal közepéről.”
Régi tapasztalatom, hogy a Pénzügyőrhöz a budapesti futballvilágban majdnem mindenkinek akad valamilyen személyes kötődése. A klub nevének hallatán az első reakció sok esetben egy mágikus pénzügyőrös idol felemlegetése, „a Jaskó Bandi”, „a Bozsik Peti”, „a Sólyom Feri”, „a Vainer doki”, „az Eipel Csöpi”, „a Koritár Macska”, „a Zsolták gyúró” vagy éppen Rudi bá’, a söntésben híres fasírtját kínáló büféslegenda. Egy évet a felnőtt csapatnál is eltöltöttem, nekem azonban a Pénzügyőr-szívről egykori ifi (A)-edzőm, a felülmúlhatatlan motivátor, Vatai Attila szenvedélye ötlik fel; az általa formált csapat igazi erejét mutatja, hogy amikor néhány éve egykori játékostársunk temetése adott fájó okot a találkozásra, a Farkasréti temetőben huszonegynéhány év után is összejöttünk annyian, hogy bőven ki tudtunk volna állni, a kezdő tizenegy mellett komplett cseresorral – közösen aláírt zöld-fehér mezünk azóta is a föld alatt emlékeztet azonos gyökereinkre.
A nagy nevek között persze lehetne említeni mások mellett Lesti Bélát vagy Sipos Jenőt is, akik riportunk kedvéért eljöttek a Pénzügyőr-pályára, hogy a fényes idők színes történeteivel segítsék a pálya sajátos szellemiségét szavakba foglalni. Nem árt ilyen módon is őrizni a legutóbb éppen NB III-ból BLASZ I-be zuhant csapat otthonának varázsát: az elmúlt években megjelent, értékesítésről szóló sajtóhírek alapján fontos hangot adni a reménynek, hogy a főváros egyik legértékesebb sporttelepe hosszú távon is megmarad Pasaréten a Pénzügyőr SE szolgálatában (a klub jó ideje használja párhuzamosan a Kőér utcai kőbányai sporttelepet is).
„Szerettek ide járni a futball mellett a környék és a büfé miatt is, az étterem zseniális volt – idézte meg a közeget Sipos Jenő, a Magyar Labdarúgó-szövetség szaktanácsadója, a Pénzügyőr egykori játékosa, a Vám- és Pénzügyőrség és az MLSZ korábbi szóvivője. – Volt pacal, tojásos velő, nem is számított drágának. És szinte nagy családként jöttünk itt össze, nem akarok a mai helyzetbe belemenni, de úgy érzem, most már nincs meg ez a tudat. Vasárnap kijött a meccseinkre ezerötszáz-kétezer néző, megtelt a lelátó, és a kerítés körül is álltak mindenütt. Sokan jártak ki a meccsekre a színészek, zenészek, sporttársak, újságírók közül, ha kinéztem oldalra, itt Csapó Dudit, ott Szívós Pistit, amott Köves Pinyót, a Piramis dobosát láttam, arrébb Döme Zsolt zeneszerzőt vagy Malonyai Petit, az újságírót. Jöttek a szomszédos filmgyárból a színészek, filmesek. Ha győztünk, megünnepeltük rendesen. Kezdtük itt, a Pénzügyőr-vendéglőben, ahol meghívtak minket a lelkes szurkolók, Szűcs Tóni bácsival az élen, folytattuk a közeli Veronikában, aztán ha maradt még bennünk lendület, mentünk tovább a budapesti egyetemi klubokba.”
A hamisítatlan pénzügyös öltözői légkört idézi, ahogyan beszélgetőpartnereink egymásról szólnak. „Azt se tudta, merre jár a hatos villamos” – jellemezte Lesti Béla a Gyöngyösről Budapestre költöző Sipos Jenő fővárosi beilleszkedését, a szóvivői rutinnal felvértezett beszélgetőtárs szerény mosollyal tűrte a zrikát, és korabeli becenevét emlegetve udvariasan Pasarét királyának nevezte csapattársát. Ami meg is felelt a valóságnak: nehéz elmondani, mekkora tiszteletet és tekintélyt vívott ki magának a Pénzügyőr SE 1953-as születésű játékszervezője. A pénzügyőri szolgálat a régi időkben együtt járt a Pénzügyőr-futballista státussal, még ha gyakorlati tevékenység sok esetben inkább csak utóbbihoz párosult.
„Amikor szerződéses labdarúgók voltunk, csak a fizetésért kellett bejárni a Pénzügyőrséghez – mesélte a környék futballklasszisa. – Bementem rövidnadrágban, a parancsnoknő, Molnárné rám nézett szúrós szemmel, és azt kérdezte: hát maga kicsoda? Mondtam, én a Lesti Béla vagyok, jöttem a fizetésemért. Erre elkezdett durcáskodni, hogy mit akarok én itt. Közöltem vele, hogy én itt vagyok alkalmazásban. Így mentek a dolgok.”
Lesti Béla emlékszik még az ősztől tavaszig tartó sárdagasztásra, az egykori földes pálya talaja hírhedten pocséknak számított, főleg, miután a (keretes írásunkban részletezett) 1967-es baleset után szivárgásbiztosan feltöltötték a talajt. Pasarét királyának uralkodása aztán dicstelen véget ért, 1982-ben a totóbotrány miatt tíz évre eltiltották, máig nem tudja, miért bizonyult bűnösebbnek a nyári Totó-kupa mérkőzésein vele együtt machináló társainál. Levezetésképpen lement „svarcolni” a Moldova György-féle Szocreál blaszos csapatába, és itt be is zárult a kör, visszaértünk a pénzügyös kötődésű íróklasszishoz, akinek mondatai méltó emlékeztetői a halványuló Pénzügyőr-idillnek: „Én ezen a nyáron is gyakran kijártam a pasaréti pályára, szerettem a napsütötte, széljárta teraszon ebédelni, néha korán érkeztem, mikor még az étlap sem készült el, ilyenkor abból ettem, amit a vendéglő »gebinese«, Nagy József pénzügyőr zászlós saját magának főzött. Esténként is nagy társaság gyűlt össze, főleg a környékbeli iparosok-tisztviselők jöttek le beszélgetni-szellőzködni, az asztal közepén egy-egy »mafla« állt, mely tudvalevőleg félliter bor és félliter szóda keveréke. A záróra kilenc körül lett volna, ezt egyes túlbuzgó pincérek a mennyezeti lámpa többszöri leoltásával-felgyújtásával jelezték, de Nagy Jóska, a főnök leintette őket, maga is leült közénk – mintha ezek az esték éltették volna; fél évvel később elment nyugdíjba, leköltözött Tatára újonnan épített présházába és egy hónap alatt meghalt. Néha még tizenegy óra körül is ott beszélgettünk-énekelgettünk a teraszon, a műsor mindig ugyanaz volt: néhány népdal, magyar nóták, a Bányászinduló, néha a székely himnusz. Aztán elköszöntünk és feleségemmel nekivágtunk a Pasaréti útnak, hogy elérjük az utolsó ötös buszt.”
Az aggodalom hangja mondatja velünk: sokan vagyunk, akik azt szeretnénk, hogy a Pénzügyőr-pálya közeléből soha ne induljon el az utolsó 5-ös busz.
Sinkovits Imre is átjárt edzést nézni
Ha valaki felkeresi a Pénzügyőr- és Adózástörténeti Múzeumot Terézváros csendes szegletében, a Munkácsy utcában, a fináncok világának megismerésén túl különleges építészeti és kultúrtörténeti élményre is számíthat, Dvorszky Anikó művészettörténész osztályvezetőnek köszönhetően értő tárlatvezetéssel kísérve. A Palatinus-házak építőjeként is ismert egykori mágnás, Schiffer Miksa (1867–1944) valamikori szecessziós villája elegáns belső tereivel, színes üvegablakaival, intarziás bútoraival egy letűnt kor díszleteit tárja elénk, és ugyanez elmondható a kiállításban őrzött Pénzügyőr-sporttárgyak vitrinjeiről.
Megcsodálhatunk egyebek mellett egy 1920-as évekből fennmaradt, fekete-fehér fotográfiát az akkori pénzügyőrök fegyelmezetten sorakozó futballcsapatáról, a múzeumi gyűjtemény része egy sok csatát megélt, több mint fél évszázados zöld mez, Süle László labdarúgó hagyatékából pedig látható egy pár 1970-es évekbeli bőrstoplis, rajta a Pénzügyőr-pálya eredeti sárdarabjaival (ragasztóval stabilizálva).
A Pénzügyőr-sporthagyományok gondozásában, a klubtörténet feltárásában és bemutatásában elévülhetetlen érdemei vannak Turi Zsolt pénzügyőr alezredesnek, a sokoldalú, Podmaniczky-díjas kutatónak, aki a pálinka krónikájától kezdve komáromi helytörténeten keresztül Czibor Zoltán életpályájáig bezárólag több különböző témának szentelt már könyvet. Ha a pasaréti pálya varázsára terelődik a szó, megállíthatatlanul ontja az emlékeket, anekdotákat és sorolja a szomszédos filmgyárból forgatási szünetben valamikor rendszeresen átjáró törzsszurkolók nevét, Sinkovits Imrétől a Tüskevár Matula bácsiját alakító Bánhidi Lászlóig. A fáradhatatlan intézmény-, hely- és sporttörténész engedélyével idézzük a leírást, amelyet egy évekkel ezelőtti kiállításhoz készített a Pénzügyőr SE futballcsapatának évtizedeiről.
„A mai Pénzügyőr SE elődje a Pénzügyi Tisztviselők Sport Clubja (PTSC) 1923-ban alapított klub. Alakulásakor 1100 tagja volt. […] Egy 1930. szeptember 18-án kelt jegyzőkönyv szerint a Pénzügyi Tisztviselők Sport Clubja és a Budagyöngye Otthon Sport Club egyesületek fúziójából jött létre a Pénzügyi Tisztviselők Budagyöngye Sport Clubja. A két klub egyesülése a Pasaréti sporttelep felvirágzását hozta. Öt év alatt új klubház épült, fürdőkkel, öltözőkkel, ekkor létesültek a teniszpályák, valamint az 1930-as évek második felében megkezdődött a föld alatti lőtér kialakítása. […]”
„A testület fegyveres jellegéből adódóan mindig is nagy figyelmet fordított a fizikai állapot, a jó kondíció kialakítására, illetve megőrzésére, és szinte követelménnyé vált, hogy szervezett sportkört hozzanak létre a hivatali munka utáni rendszeres sportoláshoz. 1950 szeptemberében gyökeres változás állt be a pénzügyőrség sportéletében. A Pénzügyminisztérium, a Pénzügyőrség és a Vámigazgatás sportszakosztályait Terpitkó András sportegyesületi elnök, főparancsnok javaslatára Pénzügyőri Sportegyesület név alatt egyesítette, ami további lehetőséget nyújtott a minőségi versenysport megteremtésére, színvonalának folyamatos emelésére. Az egyesület fő bázisa a Pénzügyi Tisztviselők Budagyöngye SC Pasaréti Sporttelepe lett, a Pasaréti út 124-126. alatt. Pasaréten a labdarúgó szakosztályon kívül helyet kapott a röplabda és a tenisz szakosztály is. A legeredményesebben a labdarúgó szakosztály szerepelt, az 1970/71-es szezonban kivívta az NB I/B-be jutást, 1991/92-ben és 2000/2001-ben a Nemzeti Bajnokság III. osztály Duna-csoport bajnoka lett.”
„Sok-sok korábbi és közelmúltbeli játékos, szurkoló, szimpatizáns véleményére alapozva, a PSE labdarúgói közül kiemelendő legeredményesebb mezőnyjátékosok: Murár József, Koroly János, Süle László, Fonyódi Ferenc, Tenta Rudolf, Kisházy Tamás, Jaskó András, Sashegyi István, Menyhárt Ernő, Havasi Tamás, Lesti Béla, Vida Mihály, Koritár Lajos, Kosztyu János, Bozsik Péter, dr. Vainer Attila, Sólyom Ferenc, Diószegi Attila. A kapusok közül Szabadkai Pál, Fatér Károly, Bolemányi János, Meyer József, Bajkai János és Domján László. A labdarúgó-csapatok kivételes tehetségű edzői: Nagy József, Miskovszky Zoltán, Horváth Ödön, Tóth György, Tóthhegyi Tibor, Varga István, Kiss László, a kiváló pedagógus Jaskó András, volt játékosa, Bozsik Péter, valamint Hoffmann Árpád és Bach György. Az Öregfiúk-együttes kész sporttörténelem. A hatvanas évektől kiöregedő saját játkosokon kívül a PSE csapatában játszott mások mellett Hidegkuti Nándor, Rudas Ferenc, Szusza Ferenc és Mátrai Sándor.”
Beszakadt a pálya
A régiek emlékeznek még a nagy vihart kavaró 1967-es esetre: egy éjszaka beszakadt a Pénzügyőr-pálya, hatalmas hasadék nyílt a játékterep szélén. Érdemes fellapozni a Népsport 1967. szeptember 19-i tudósítását!
„A lyuk olyan, mint egy bombatölcsér. Húsz méter hosszúságban és tizenkét méter szélességben fekete hasadék tátong a Pasaréti úti Pénzügyőr-pályán, a felezővonal közvetlen közelében. Csövek és vasdrótok állnak ki a föld alól és mindkét irányban hatalmas földalatti folyosó nyílása sötétlik.
– A pálya alatt lőtér húzódik, még a negyvenes évek elején építették – mondja a sporttelep gondnoka. – Úgy látszik, elfáradt a födém, s most beszakadt. Pedig vasbetonból készült s annak idején óvóhelynek is használták. Az éjszaka történt. Már lefeküdtünk. Negyed tizenkettőkor egyszerre ugatni kezdett a két kutyánk, majd tompa dörejt hallottunk és megingott a csillár, mintha zengne a föld. De nem gondoltam én arra, hogy itt történt valami, a pályán. A filmgyárból jött az éjjeliőr, azt mondta, hogy siessek, kilyukadt a futballpálya!”
Érdekesség, hogy visszaemlékezések szerint az 1940-es években előfordult, hogy téli időben, a felszíni pálya használhatatlansága esetén a futballcsapat az említett föld alatti lőtér nagy termében, hét méter mélyen tartotta edzéseit.
A Hátsó füves Budapest eddig megjelent riportjai:
Hátsó füves-elérhetőségek:
A veszprémi Hátsó füves-kiállítás nyári kísérőprogramjai:
