Hátsó füves Budapest: Nyilasi Tibor kelenföldi világa
„Mennyit ültünk itt, a régi Gamma-pályánál! Volt idő, hogy minden reggel itt találkoztunk, nyolcan-tízen összegyűltünk, Törőcsik Andrissal, az egykori futballistákkal és a barátokkal. Reggel kávé, aztán folytatás, délben következett a munkaebéd. Menekülőhely volt ez, a csalódottak, a munkanélküliek gyülekezőbázisa. Teljesen átalakult azóta. Most az utcára merőlegesen nyúlik el a BEAC műfüves pályája, akkor ez srégen feküdt, középen falelátóval. Földes borítású volt, vagy ahogy mondani szoktam, befelé fordított füves.
Amint jöttem ide kocsival a feltúrt Fehérvári úton, hihetetlen volt látni a változást. Néztem jobbra, balra, mondom, mik ezek a házak? Itt gyakorlatilag semmi nem volt az én gyerekkoromban. Mára szinte minden négyzetcentimétert beépítettek. Majd megmutatom a lakótelepi házat, amelyben mi éltünk: Szakasits 39., illetve most már Etele út 39. a cím, 6. emelet, 21. ajtó. És onnan éppen rá lehetett látni ide, a Gamma-pályára, igaz, hogy csak az egyik részére. Amikor szombaton vagy vasárnap észrevettük, hogy traktorral húzzák-boronálják-lazítják vagy aztán mésszel vonalazzák a fekete földes pályát, már tudtuk, hogy meccs lesz, érdemes kijönni.
A Gammáról egy darab fényképem nincsen. Már régen a Fradiban játszottam, de hétvégén a Gamma-meccsekre változatlanul kijártam. Keresem a jó kifejezést az akkori futballszellemiségre. Talán úgy mondhatnám, volt egyfajta természetes hierarchia a rendszerben, a magyar futballkultúra része volt a kiscsapatok rivalizálása. És minél lejjebb mentél, annál egyszerűbbnek tűnt az élet és a futball. Itt van a Gamma-pálya példája, és mögötte a Gamma Művek gyárépülete. Tényleg, az megvan még egyáltalán? Irodaház lett belőle? Gondolhattam volna. Egy Gamma–Nagytétény rangadón itt, a földes pálya mellett összejött 2500-3000 ember. Gyilkos meccsek voltak, szomszédvárak csatája.
Nézőként jártunk ki ezekre a meccsekre, a közeg természetes részesei voltunk. A Hadik Kávéházban, a Hátsó füves-fotókiállítás megnyitóján is elmondtam, a magyar futball DNS-ét a kiscsapatok, félreeső pályák világa rejti. A BEAC öltözőépületének folyosóján szerepel egy nagyszerű helytörténeti futballbemutató, ott láttam a térképet, amely a budapesti pályahelyzet változásait jelzi. Csak a 11. kerületben eltűnt az idők során huszonöt pálya, és maradt hat használható. Itt lépten-nyomon pályák voltak, a poroszos sportkultúra jegyében minden gyárnak vagy cégnek volt futballcsapata. Itt volt a BHG Beloiannisz, a Kábelgyár, a Gamma, az Április 4. Gépgyár, a Goldberger, ahogy mentünk kifelé Budafok felé, szinte egymást érték a pályák. A Kábel-pályához is sokat jártunk később. Laczkó Misi bácsi, a majdani MLSZ-elnök a Magyar Kábel Művek vezérigazgatójaként felkarolta a csapatot, leigazolta pályafutása végén Törőcsik Andrist, Rab Tibit, Ebedli Zolit, nagy neveket, és akkor átszoktunk a Gammáról a Kábelre.
Őrült futballélet zajlott, és – talán nem túlzás mondani – boldogságot jelentett az embernek. Az a közeg, a haverok, a buli, az otthonosság érzetét adta. Szóval felejthetetlen időszak volt. Hozzáteszem, ezek a jelenségek nemcsak a fővárosban éltek, hanem vidéken is majdnem mindenhol, ez volt a futball nagy ereje. Nem különültünk el egymástól. Ha én ismert Fradi-játékosként kimentem egy blaszos Gamma-meccsre, nem csinált belőle nagy ügyet a közönség, úgy fogadott, mint régi ismerőst. Nem voltak olyan allűrök, mint mostanság. Mi szürke egerek voltunk a maiakhoz képest.
Azt érezhette a szurkoló, hogy aki a pályán van, az közéjük tartozik. Mondok erre egy oldalpéldát. Megvan a régi Fradi étterem? Albert Flóri bácsié volt a jobb egyes, leghátsó boksz, ahonnan csak egyet kellett lépnie, kinyitotta az ajtót, és a klubházba át tudott menni. Soha nem felejtem el, milyen megtiszteltetés volt az öreggel egy asztalnál ülni. Odajön egyszer egy ember, köszön illedelmesen: »Jó napot kívánok, Flóri bácsi, meghívhatom egy kisfröccsre?« »Ugyan, édes öregem!« – legyint a szurkoló felé, visszautasítást mímelve, aztán gyorsan pontosít: »Inkább kettőre!« Merthogy mindig párosával itta a fröccsöt. Na most, erre mondom azt, hogy akkor odamehettek egy Alberthez, sokkal közelebb érezték magukhoz az emberek a játékost, az idolt. Nem voltak hermetikusan elzárva, mint most, hogy mindenütt megy a csinn-bumm cirkusz.
Ha már szóba hoztam Flóri bácsit, azt is elmesélem, hogyan hagyta abba a futballt. A szemtanúja voltam annak, amire nagyon kevesen emlékeznek, mert sajnos már nemigen élnek a korabeli társai. Dalnoki Jenő volt az edző, és cicajátékot vezényelt. Nem a sima fajtát, hanem az úgynevezett tömegcicát. Itt a kezdő körben kellett felállnia valamennyi játékosnak, és a két szegény verébnek, aki bement, nem sok esélye volt, mert ott tizennyolcan járatták a labdát egy hatalmas körben. Flóri bácsi nem hibázott soha, egyszer azonban, valami csoda folytán mégis bekerült cicának. Nem tudta kikerülni a dolgot, beküldték. És hát Jenő bácsi szigorú volt, mondja neki cicázás közben: „Flórikám, fussál, támadjál le jobban!” Mire ő csípőből: „Jól van, Jenőkém, hagyjál engem békén!” Megy tovább a gyakorlat, Jenő bá’ megint rászól: „Flóri, mondtam már, hogy támadjál le keményebben!” Megint jön a morgolódás. Aztán amikor harmadszor szólt az edző, Flóri bácsi szó szerint megsértődött. Megállt, kiment a kör szélére, mert ott volt a többi labda letéve, lehajolt, fölvett egyet, és ezt mondta: „Jenőkém, én most fejeztem be a futballt.” Azzal besétált az öltözőbe. Én akkor már ott voltam, felvittek a felnőtt keretbe, inkább bőröndcipelőnek, mintsem játékosnak. A szamárlétrát végig kellett járni. De a Fradi öltözőjében egy Albert Flóriánnak a bőröndjét cipelni, hát, az elmondhatatlan megtiszteltetés volt! Ma már ezek a szokások kihaltak, mint a dinoszauruszok.
Ha az a kérdés, hogy a kötődés játékos és szurkoló között, a természetes öltözői hierarchia miként él tovább, ezek az értékek hogyan ültethetők át, hogyan lehet ezeket mai körülmények között, a mai világban megmenteni és megőrizni, akkor egyszerű a válaszom: szerintem sehogy. Ez már elmúlt. Ma mások az öltözői viszonyok, másként nő fel az új generáció. Ha annak idején valamelyik játékos a zuhanyzóból kilépve ráállt a mezére, és úgy kezdett el törülközni, Dalnoki Jenő kis híján megölte. »Hát mit képzelsz te?! Hát nem tiszteled a Fradi-mezt?! Vizes lábbal ráállsz a Fradi-mezre?« A Jenő bá’-ban amúgy nagyon erős volt az elvárás a rend, fegyelem és a klub iránti tisztelet terén.
Hozzáteszem, azért van pozitív tapasztalatom is. Balatonnál van nyaralónk, és jónéhány évvel ezelőtt előfordult, amikor a gyerekeim még kicsik voltak, felidéztem nekik és társaságuknak régi történeteket. Körém gyűltek, én meg olyan voltam, mint Rémusz bácsi, aki mesél. És őszinte kíváncsisággal hallgatták, mert sok olyan sztori volt még az emlékeimben, amely nekik vidámságot szerzett. Persze a tanulságok is ott vannak, többek között az, hogy a mezre nem állunk rá.
Az ifiben Kertész János után Rákosi Gyula volt az edzőm. Gyula bácsinál a hétvégi ifi meccsre kötelező volt fekete szövetnadrágban és fehér ingben megjelenni. Télen, nyáron, bármikor. Nem formaruha volt, de azt ő úgy határozta meg, hogy meg kell adni a tiszteletet a meccsnek. Nem lehetett farmerban menni. Ebből adódott komikus jelenetem. Nyurga ember voltam, és volt egy olyan nyár, hogy tényleg húsz centit nőttem. Mint a gomba, megindultam. És kinőttem a nadrágomat május és augusztus között. A sípcsontom közepéig ért a szára, és rajtam röhögött mindenki. Kötelező volt a szövetnadrágban megjelenni, de nekünk nem volt pénzünk, sóherség volt, kénytelen voltam a húsz centivel rövidebb nadrágot felvenni. Ma már ez divat, de hát ötvenvalahány évvel ezelőtt azért az elég kellemetlen volt.
Tódulnak az emlékek. A magyar labdarúgás alapját az amatőr vagy egyszerű futball jelentette. Igaz volt ez Puskásék aranykorában, de még előtte is. Ma ezt úgy fogalmazzák meg, hogy tömegesítés. Tömegesítsünk, mert a sok gyerekből aztán egy-egy jó is kijön! Akkor nem kellett ezt mondani, mert minden gyerek futballozott a grundokon. Tehát az amatőr vagy az egyszerű játék volt az élfutballnak az előszobája. Nem kellett toborzókat szervezni, mert tódultak a gyerekek a pályákra. Az volt a magyar futballnak a legnagyobb ereje. És aztán ahogy múltak az évek, úgy hagyták abba többen, aki viszont ügyes volt, az átment a szűrőn, és odaérhetett az elitbe.
Induljunk el, szívesen megmutatom a helyet, ahol laktunk a lakótelepen! Várpalotai vagyok, 1955-ben születtem, 1960-ban jöttünk föl Budapestre. Kezdetben a Medve utcában éltünk, a Vízivárosban, egy szoba-konyhás, vezetékes víz nélküli lakásban, szerény, sőt túlságosan szerény körülmények között, a nővérem, a szüleim és én. Aztán 1970-ben jutottunk a kelenföldi, háromszobás tanácsi lakáshoz, édesapám révén. Mérnökember volt, mérnöki végzettségű gépésztechnikus, kapott egy ajánlatot, hogy költözzön föl családjával Budapestre és legyen a polgári védelem vezetője a fővárosban. Úgymond bizalmi állás volt ez, hiszen ő felelt azért, hogy ha baj van, hogyan kell evakuálni az embereket, egyebek mellett többezer embert bemenekíteni a metróalagútba. A polgárvédelmi munkájának köszönhetően adódott a kelenföldi lehetőség.
Itt vagyunk most a lakótelep tövében, amely nekem azért kultikus hely, mert gyermek- és ifjúkorom jelentős részét itt töltöttem. Teljesen megváltozott azóta a környék. Itt laktunk, a legszélén, a tízemeletes épülettömb szélén, felülről számolva a negyedik emeleten. Még az ablakomat is meg tudom mutatni. A Medve utcához képest Kelenföld parádé volt, szerettünk itt élni. Anélkül, hogy nagy szavakat akarnék használni, elmondhatom: ha valami a pályafutásom során erősségem volt, azt itt gyakoroltam be. Kihúztam a kukát, a ház falához toltam, és a húszforintos gumilabdával órákon keresztül passzolgattam vele egyedül, jobbal, ballal. Boldog gyerekkorom volt. És ezt fájó szívvel mondom, mert elment az idő.
Az egykori Szakasits úti lakás külön pikantériája, hogy Sebes Guszti bácsi, a legendás magyar szövetségi kapitány is ugyanebben a háztömbben élt, az épületsor másik végében. Az imént láttam, hogy sajnos már nincs meg a grund, ahova valaha lejártunk focizni. Parkszerű terecske lett a helyén. Bitumenes pálya volt, ketreces dühöngő, Guszti bácsi meg időről időre megjelent Szundi nevű, foxterrier kiskutyájával. Leült a padra, könyökölt a korláton, és órákig nézegette, ahogy a gyerekek fociznak. Egyszer odajött hozzám, hogy lenne-e kedvem az Egyetértésbe elmenni. Hirtelen csak annyit tudtam mondani, hogy most hazamegyek, édesapámtól megkérdezem, hogy mit szól hozzá. Gyerekkorom óta őrült Fradi-szurkoló voltam, apámmal együtt jártunk meccsekre, az Egyetértés nekem kicsit furcsán hangzott. A Guszti bácsi akkoriban ott volt tanácsadó, a régi, klasszikus Egyetértés rangos csapatnak számított. Tizenvalahány éves voltam, szinte még gyerek, elmentem az Egyetértéshez, kétszer-háromszor edzettem a felnőttek, idősebb emberek között, akik közül akkor már néhányan kiöregedett szárcsák voltak, ahogy szoktuk mondani. Aztán inkább megköszöntem a lehetőséget, és eljöttem. Akkor keresett meg Kertész Jani bácsi, a Fradi-ifi edzője, ő is járta a grundokat, figyelte a tehetségeket, és kapott egy címet. Eljött hozzánk, Kelenföldre. Nem kellett kétszer mondania, hogy menjek a Fradiba. Így kerültem a Ferencvárosba tizenöt évesen, 1970-ben.
Akkor már öt éve játszottam az Úttörőstadion csapatában, a Margitszigeten, Sepsi Attila és Bujtor Sándor kezei alatt. A Medve utcából a Gyorskocsi utcán és a Margit hídon keresztül gyalog könnyen el lehetett jutni a szigetre, elsősorban azért kezdtem ott. Édesapám rendszeresen kijárt a meccseimre, de őszintén szólva ezt nagyon nem szerettem. Egyszer negyedórát késett a kezdésről, fordult be épp a hídról a szigeti lejáróra, amikor jött az úton vele szemben egy mentőautó. Ahogy ott gyalogolt, mintha megérezte volna, hogy a gyerekét viszik. Életemben először agyrázkódást szenvedtem egy ütközés nyomán, olyan súlyos volt az eset, hogy mentőt kellett hívni.
De az Úttörőstadionnal kapcsolatban csak jó dolgokra emlékszem. Amikor a Budapesti futballmesék videófelvételén beszélgettünk a MAC-pálya tribünjén, már elmeséltem, micsoda kalandot jelentett ott a melegvizes fürdés. Életemben először fürdőkádban a kelenföldi lakótelepen fürödtem. Már megvolt a lakás, de még nem éltünk ott, a Medve utcából mentünk át a szüleimmel takarítani a költözés előtt. Én nem vettem ki a részem a takarításból, helyette vagy öt órát ültem a kádban, háromszor leengedtem és újratöltöttem a vizet, mert akkora élmény volt. Ezt megelőzően csak az Úttörőstadionban gyakoroltam a vízben ücsörgést. Az öltöző zuhanyozójában magas peremek voltak a fülkék között, elválasztó magasítások, hogy ne folyjon ki a víz. Mi meg eltömtük ronggyal a lefolyót, csordultig eresztettük a zuhanyzót, és ott ücsörögtünk edzés után. Termálvíz jött a csapból, kicsit büdös, kénes illata volt, nem zavart minket, az akkor nagyon jólesett.
Visszatérve Sebes Guszti bácsira, azt még elmesélem, hogy kelenföldi lakásában mutatta meg nekünk a 6:3 felvételét. A kisöreg lejött a grundra – talán a fia is vele volt, akit az 1954-es elvesztett vb-döntő után nagyon csúnyán bántottak –, maga köré gyűjtött minket, és azt mondta, hogy ha gondoljuk, menjünk fel hozzá, és megmutatja a londoni mérkőzést. Az első emeleten lakott az utolsó lépcsőházban, leültünk a szobájukban, a mama készített minden gyereknek egy szelet zsíros kenyeret, és néztük Super 8-as filmen a meccset. Na de hol van most ilyen? Egy gombnyomás a telefonodon, és vissza tudsz nézni bármit, amit akarsz. Annak volt valamiféle bájos, meghitt, személyes hangulata.
Guszti bácsi nagyon szerette a családját. A kelenföldi srácok fociját figyelni neki hozzátartozott a munkájához. Ez nem jó szó, bocsánat, mert nem munka volt ez neki, hanem hivatás, életforma. Hogy akkor is megyek, ha nem akarok, ahogy a Bikini-sláger mondja, megyek, nézek, figyelek, hátha találok valakit, egy új tehetséget. Nekünk megszokottá vált, hogy ott van velünk Guszti bácsi a kiskutyájával, néha kérdeztünk tőle valamit, de leginkább csak köszöntünk neki, mert gyerekként mit tudtunk volna beszélni vele.
Eszköztelen, egyszerű világ volt. Eszembe jut a sztori, amit Ronaldinhóról olvastam valahol. Mesélt arról, hogy fiatalkorában néha cipő nélkül maradt, édesapja elvitte a pár cipőjét, mert neki éppen nem volt. Ronaldinho utólag nem a nehézségekre emlékezett: »A baj az, hogy most már nincs édesapám«. És azt is hozzáteszi, hogy minél szegényebb vagy, annál jobban megbecsülsz mindent, és annál jobban vágysz arra, hogy megtaláld a kitörési lehetőséget. Valami ilyesmit tapasztaltunk meg mi is itt, a kelenföldi lakótelep házai között.”
(Köszönettel tartozunk a riport elkészítéséhez nyújtott segítségért Simon Gábornak, a BEAC-nak és a Corner 35 Étteremnek.)
A Gamma-gyár sportparadicsoma
A ma hivatalosan ELTE-BEAC Pluhár István Labdarúgópálya néven működő sportbázis 1939-ben épült ki az 1920-ban alapított Gamma Finommechanikai és Optikai Művek (Gamma Művek) egyesületi sporttelepeként. A gyár sportéletét is bemutató, ma a BEAC öltözőépületében látható kiállításon olvassuk a két világháború közötti időszakról: „Juhász István igazgató második otthont kívánt teremteni a gyár dolgozóinak, ahol mind a munkát, mind a munka utáni felüdülést megtalálják a kollégák. Jóléti iroda és 25 különféle sport- és közművelődési szakosztály működött. Érdekesség, hogy 1942-ben a jóléti kiadások összesen 480 ezer pengőt tettek ki, ebből 46% (!) sportra ment.”
A Gamma FC 1939 és 1944 között (a Budafokkal egyesülve) az NB I-ben játszott. A jelenleg a BLSZ IV. osztályában szereplő Gamma LSE csapatának jogelődjei az 1930-as évek végétől a budapesti bajnokságokban futballoztak.
Ahogy Sebes Gusztáv az ablakból látta…
Sebes Gusztáv visszaemlékezése Nyilasi Tibor kelenföldi szárnybontogatására (megjelent Hoppe Pál és Szabó Ferenc A Nyíl című, 1984-ben kiadott könyvében): „Az volt a passzióm, hogy innen, a lakótelepi ablakból figyeltem ezeket a kölyköket: hogyan fociznak itt a ház mellett… Valódi kelenföldi agyagon, homokon, meg egy kis fűcsomós futballpályán. Egyszer nézegetek lefelé az ablakon – piszkosul esett az eső. Hát mit látok? Lent rúgják vagy tízegynéhányan a kelenföldi kölykök a labdát. Feltűnt nekem, hogy egy jó alakú legényke sorba hasra fekteti a többieket. Egy csel jobbra, egy csel balra, máris eldőltek, mint a kuglibábok a vekerletelepi kocsmában, ő meg kettőt lép jobbra, hármat balra, sasszézik. Mintha csak Hidegkutit látnám a Wembleyben. Szóval ez a kölyök olyan cseleket mutatott be, hogy elállt a lélegzetem. Le is kiáltottam neki, amikor befejezték a meccset: »Hé, te gyerek, ott te, gyere csak fel egy percre ide a negyvenkilencbe!«”
„A futball szinte érzelemmentessé vált”
Nyilasi Tibor személyes benyomásai az elitfutball változásairól és a 2026-os világbajnokságról: „A szokottnál kevesebbet láttam a világbajnokságból, a döntőről is csak a visszhangokat olvastam. Tudom, az argentinok megint megcsinálták a balhét. Ezzel együtt lenyűgöz az út, amelyen eljutnak a csúcsig például egyes afrikai csapatok. Hát, hogy futballoznak?! Elképesztő, milyen csiszolatlan vagy csiszolt gyémántok mutatkoznak meg ilyenkor! A futball még mindig varázslatos, de annyira megváltozott minden, hogy mára szinte érzelemmentessé vált. Jönnek-mennek a meccsek, szórakoztatóipari terméknek hat, amit látunk, a pénz mindennél fontosabb, felülír mindent.”
A Hátsó füves Budapest eddig megjelent riportjai:
Hátsó füves-elérhetőségek:
A veszprémi Hátsó füves-kiállítás következő kísérőprogramja:
Augusztus 28., péntek, 18.00: Futball és borkultúra
Harmadik Félidő Bisztró-beszélgetés Hajdu Attilával, a Ferencváros korábbi kapusával és Fejérvári Gergely borkulturális szakíróval; szabadtéri borkóstoló a Pálffy Szőlőbirtok és Pince jóvoltából (Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém, Erzsébet sétány 1.) – az est felvezetéseként, 17.00-tól kurátori tárlatvezetés a Hátsó füves-kiállításon