Hátsó füves Budapest: futballérzés a betondzsungelben – szépirodalmi válogatás
Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá, szokás emlegetni az Esterházy Péter Termelési regényéből vett mondást, kezdjük hát az alapozást az irodalom magaslati edzőtáborában, a futballirodalom modern klasszikusával!
Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére
„Futballozni mindenki futballozott, az is, aki nem, ez a futball sine qua nonja, de nem mindenki futballista. Én az voltam. Negyedosztályú futballista. Amikor ezt mondom (egyébként: inkább ötöd; hol negyed, hol ötöd), a legtöbben elnevetik magukat, mintha tréfát hallanának, mintha önironikusan rögtön vissza is vonnám az állításomat, mintha a »negyedosztályú« jelző nevetségessé tenné a főnevet, mintha önkritikát gyakorolnék.
Ó, nem.
Mintha a negyedosztályúval azt mondanám, rossz voltam, vacak, ügyetlen, egy eltévedt kézilabdás, szóra sem érdemes. De a negyedosztályú futballista az nem egy elfuserált első osztályú, nem egy tehetségtelen másodosztályú vagy egy fegyelmezetlen, frusztrált harmadosztályú. Minden szintnek megvan a nívója, ez egy jól hierarchizált szakma, egy jó negyedosztályú játékos az egy jó játékos a negyedosztályban.”
És tovább is mehetünk: egy jó Tisza Kálmán téri D-kategóriás játékos az egy jó játékos a Tisza Kálmán tér D-csapatában. Ha meg mégsem olyan jó, a magyar futballirodalom alapembere még nyugodtan lehet, például A pálya szélén című regény megírásával, a filmbeli Minarik Ede alakját ihlető Csempe-Pempe figurájának megformálásával, a Tisza Kálmán téri (ma II. János Pál pápa téri) emlékek és a 33 FC szellemiségének hiteles megidézésével.
Mándy Iván beszéde az 1984-es Sportkönyv-kiállítás megnyitóján
„Én az álmaimban sohasem akartam író lenni, hanem egy karmester, vagy pedig futballista. Egyik sem sikerült és valahogy kiszorításos alapon, mivel egyikhez sem értettem, mégiscsak írni kezdtem. […] A Tisza Kálmán tér – ott laktam mellette – D-csapatába sem sikerült bekerülnöm, mert a fejjáték még ment valahogy, de a futball nem egészen csak ebből áll. Viszont én vittem a labdát a válogatott mérkőzésekre, szóval a Tisza Kálmán térről az Almássy térre mondjuk, vagy a Klauzál térre. Erre én őrült büszke voltam. Na, tehát futballista nem lehettem, még a Tisza Kálmán téren sem, de lehettem drukker, szurkoló; hát én drukkert mondok, mert a mi sokat szenvedett nemzedékünknek még a futball futball volt. Teljes szívvel drukkoltunk. Meglepő módon – mert én ugye, Pesten, a Tisza Kálmán téren nőttem fel, és Buda olyan volt, mintha külföldre utaztam volna –, egy kis budai csapatnak drukkoltam, a Hariháromnak. Ez egy szerencsétlen csapat volt. Mindig életveszélyben forgott, tehát mindig a kiesés szélén. Borzasztó szegény csapat volt.”
Úgy tetszik, a kicsik, a szegények, az elesettek iránti vonzalom más írók szocializációjának is meghatározó élménye. Számot adott a sajátos kötődésről az egyébként az Újpest – és különösképp Törőcsik András – bűvöletében felnőtt Egressy Zoltán is.
Egressy Zoltán: Lila csík, fehér csík
„Bírom a kiscsapatok neveit, főleg az olaszokét, sokat röhögök rajtuk, bár nekünk is van Főspedünk, MÁV DAC-unk, kedvencem később a Ganz-MÁVAG lesz, még meccsekre is kijárok a Kőbányai útra, nem a név miatt, hanem mert fiókcsapat, nézegetem a játékosokat, elemzem a teljesítményeket, jegyzeteket készítek, osztályzom őket, latolgatom, kiket kéne leigazolnunk, ki jelentene erősítést, csodálkozom, hogy éppen Herédit viszi el az Újpest, ráadásul Fazekas helyére, játékosmegfigyelőként én mást ajánlanék, de diák vagyok, szurkoló kamasz, nem szakember.”
A gyermeki képzelet végtelen birodalmának és a budapesti utcák-terek világának különös mezsgyéjére kalauzol minket Kukorelly Endre visszaemlékezése – itt a lila-fehér helyett a zöld-fehér az alapszín.
Kukorelly Endre: A felhő, a felleg és a fodor
„Az edzések kora délután kezdődtek, néha nem volt idő hazamenni ebédelni, a tornazsákot reggel bepakoltam, és vittem magammal az iskolába. Az összehúzó madzagjánál lóbálva nagyokat lehetett rúgni bele, ha jól eltaláltam, átpörgött, gól. Jobbal a Fradi rúgott, ballal a Dózsa. Az Izabella utcában folyt a mérkőzés, a Lukács cukrászdáig lezajlott, általában a Fradi győzött. Félidőben, a telefonfülkénél még szoros a meccs. Kedves hallgatóim, Varga kapja a labdát, még mindig nála van, felnéz, micsoda csel, lőj, lőj, és lő, gól, kedves hallgatóim, óriási gól. A Népköztársaság útjáig győztünk, a sarkon előkotortam az ellenőrzőfüzetet. Vagy százméteres síkfutás volt. Olimpiai döntő. Vagy lerohantam a lépcsőn. Világcsúcs. És elsőként szakítja át a célszalagot. Szünetben kiskapuzunk az udvaron. Pöttyös gumilabdák. Iskola után mentem edzésre, tornacipőt és klottnadrágot kellett vinni. Mezt kaptunk, nagy, ócska mezek, a mosástól agyonkopottak, a színük egészen kifakult. A nyolcas vagy a kilences kellett mindenkinek. Kilences, az Albert. Nyolcas Varga. Fölhajtani az ujjait, a végét a nadrágba gyömködni. Ezek a mozdulatok. Gyönyörű fakózöld. Nagyon rossz futballcipőket is adtak. Bizonytalan lépések a stoplik miatt.
Csattogni a kövön. Dübörögni.
Fradi-trikókat lehetett fölhúzni. Fradi-mezben lenni.
Az ég. A felhő, a felleg és a fodor.
Kifutni a pályára.
Zúgó tömeg.”
Ha létezne az irodalomban a „Blasz koszorús költője” kitüntetés, manapság senki sem pályázna nagyobb eséllyel a címre Sajó Lászlónál, az Öt és feles, A futball ábécéje és más történetek, valamint a Kell egy mosodás című elbeszéléskötetek lírai hangú szerzőjénél, a Magyar Narancs publicistájánál, aki a BEAC-veteránok tagjaként saját csapata történetét is feldolgozta.
Sajó László: Budai XI
„Volt egyszer egy csapat, hívták Budapesti Haladásnak, Tudományegyetemi MEFESZ-nek, Budapest DISZ FSE-nek, de leginkább BEAC-nak. Pályája is volt, hogyne lett volna, nem is egy, Pesten, de leginkább Budán. Játszottak boldogan a homokon (!), míg jöttek szigorú mérnökök, földmérők és munkások, elvették tőlük a grundot, kellett a hely a Skála Áruháznak. Mentek, mendegéltek, míg Pestre, a Népligetbe nem értek. Itt megállunk, mondta a csapatkapitány, miénk e föld, és kitűzte a partzászlókat. Pedig nem volt az övék, a Fradi edzőpályáján játszhattak albérletben, ámde füvön. Örömük nem tartott sokáig, jöttek más csapatok, kicsiny volt az albérlet, »budaiak Budára, mehettek a Dunába!«, kiűzték őket a ligetből. Nem szerették a Budai XI-et, egyetemi csapat, »egyemisták«, morogtak undorodva a bírók; »doktorok«, utálkoztak és rugdalóztak az ellenfelek.
A Budai XI vándorolt tovább, mígnem elérkeztek a rettenetes UFC rettenetes, fekete salakos pályájára. Innen indult Hidegkuti Nándor, és innen indult tovább a Budai XI, amikor menni kellett – ide nem holmi áruház, hanem üzletközpont, Egy Üzletlánc Fontos Láncszeme épült. Átmentek vissza, a XI. kerületbe, a Magyar Kábel pályájára. Sövény a pálya körül, a fűben (!) még tavasszal is lehullott levelek lapultak, mint a centerhalf belépőjétől az ellenfél centere. Ide, nem meglepő, benzinkút épült – álltak, mint a pálya körül a jegenyék, tovább.
A Kolozsvári Tamás utcában a salak immár vörös, csodálatos környezet, fönt a domboldal, odalent a Bécsi út. Egyszer az irányító középpályás indította a jobbszélsőt, de elvétette az irányt, a tért ölelő átadás kissé nagy ívűre sikeredett, szállt a labda, pattogott, a Bécsi úton találták volna meg, ha el nem viszi egy fékező autó. Néhány szezon után itt is szedték a kapufájukat, menni kellett, ma már senki sem tudja, miért. Csak. Mentek a Duna mellé, a Bogdánfy utcába.
Telt-múlt az idő, és amikor a Skála Áruházban jártak, már el is felejtették, hogy lábuk alatt a mélyben, a valamikori őshaza talajvizektől ázott homokjában stoplinyomok, mint cseppkövön vízcseppek, kopognak örökkön; az egykori UFC-pályán pedig, Egy Üzletlánc Fontos Láncszemében sem jutott eszükbe, hogy alattuk izzik, s egyszer majd felszínre tör, beborítja Budát, a Dunát, Pestet a fekete salak.”
Apropó, fekete salak… A Nyilasi Tibor által találóan befordított füves pályáknak nevezett, híresen rossz fővárosi futballterepek, a nemrég elhunyt Lakat T. Károly által is többször megénekelt „Marczibányi téri kohósalakos”, a „bányagépgyári köves”, a „pesterzsébeti tyúkszaros” sokakban hagyott maradandó élményt (néhányakban szuvenír gyanánt bőr alatt ragadt földdarabkát is). Jöjjön vázlatos bevezetés a fővárosi pályák anyagismeretébe, konkrétan a Gamma példáján szemléltetve, az alulnézeti budapesti futballvilág 2016-ban elhunyt mesterétől, Kőrösi Zoltántól.
Kőrösi Zoltán: Az utolsó meccs
„A Gamma-pálya legfőbb ismérve a fekete salak volt.
A fekete salak tudvalevőleg legalább annyi gondozást igényel, mint a fű, ugyanis az öntözés és rendszeres hengerelés elmulasztása a puha és tömör salakot visszavonhatatlanul porrá változtatja, s azt a port azután már semmiféle hengerelés és öntözés nem javíthatja fel. […]
A fekete salakról a Gamma-pálya focistái legalább annyit mesélhettek volna, mint a mecseki bányák vájárai a szénpor természetéről. A fekete salak ugyanis beette magát mindenhová: az öltözőfolyosóra, a zuhanyozóba, az öltöző padja alá, a büféasztalokhoz, s legfőképpen a ruhákba, a sportszárakba és a mezekbe, a cipőkbe és a hajba, a bőrbe és a száj szögletébe.
Aki a fekete salakon játszott, az egész héten át vitte magával a Gamma-pálya üzeneteit.”
Karinthy Gábor költő, Karinthy Frigyes 1914-ben született fia pedig egy olyan pálya üzenetét fordította le a maga nyelvére az 1930-as években, amelyet hiába keresünk Budapest térképein. A Gellérthegy aljában, a Ménesi út és a Villányi út között működött valaha egy kissé lejtős grund (megjelenik Devecseri Gábor költő visszaemlékezéseiben is, ő kapusként verset írt itt a kapufának támaszkodva, amíg a játék a másik térfélen folyt), és igazi ritkaság, hogy az azonosítható, konkrét budapesti futballhelyszínről költemény született – még ha a vers nem is mondható a játék legjobb reklámjának.
Karinthy Gábor: Futballozók a réten
„Futballozók a réten
Rúgják itt a labdát
Fehér és kékinges fiúk,
Ott szemben a zárdatorony
táján a nap már elaludt.
Hűvösödik köröskörül,
fekszem a fűben, olvasok…
Bosszantanak a játékukkal
Ezek a hangos kamaszok.
Kedvem volna felülni és
rájuk kiáltani:
Menjetek a pokolba innen!
Máshova játszani!
Aztán ha erre szemtelen
kezd lenni valamelyikük,
felállni és jó-alaposan
összeverekedni velük!
Legurítani őket sorba
a lejtős rétről az utcára
és így ordítani utánuk:
Adta szedett-vedett bandája,
nagy lompos kamaszok,
ti magatok is csúf futball-labdák,
akikben nincs szemernyi lélek
s egy csöpp igaz fiatalság!”
Az amatőr csapatok lélektanába enged betekintést Darvasi László Hogyan büntetik a játékosokat? című írása, A titokzatos világválogatott című alapmű részlete. Bár nincs nevesítve a helyszín, nem nehéz az öltözői viszonyokat Budapest valamelyik hagyományos kiscsapatához társítani, mondjuk a régi vasbeton tribünjével együtt semmivé lett Tungsram miliőjéhez.
Darvasi László: A titokzatos világválogatott
„Hogyan büntetik a játékosokat?
Nem azon a poszton játszatják, ahol szeretne játszani, körömolló helyett hentesszerep, betonfal helyett pezsgős poharat kell alakítania.
Cserepadra ültetik.
A lelátóra ültetik, feljebb, fiam, feljebb, még, ott jó.
A csapatbuszra se szállhat fel.
Elvesztett meccs után erőnléti edzés.
Hazaküldik az edzőtáborból.
Visszazavarják a tartalékba.
Csapnivaló játék után gyalog mehet haza, száznyolcvan kilométer, éjszaka van, kora tavasz.
Mester, mikor vesz vissza a keretbe?, kérdi halkan, de csak néznek rá hidegen, és nincs válasz. Lehet, hogy holnap, lehet, hogy soha. Biceg lassan az őszi utcán, zörög az avar, és ő meghallja, hogy összesúgnak a háta mögött.
Látod, kisfiam, ez az a Szabó, akiről sokat meséltem neked.
Ez az a szerencsétlen Szabó, aki a fakóban öregedett meg.”
De térjünk vissza a gyökerekhez, következzen némi futballtörténeti időutazás, kezdésnek repüljünk el Gazdag Józseffel a századelő budapesti hőskorszakába. Majdnem azt írtuk, a korabeli futball romlatlan világába.
Gazdag József: Egy futballfüggő naplójából
„Zeidler Miklós történész írja egyik tanulmányában, hogy az egyesületi versenysport – így a hamar divatba jövő futball is – tiltott gyümölcs volt a középiskolások számára, akik a tiltást kijátszandó gyakran álnéven, nem egy esetben pedig elváltoztatott külsővel léptek pályára. Így történt ez 1900. április 6-án is, amikor a BTC a prágai Slaviát fogadta a Millenárison, s a magyar csapat gimnazista kapusa szakállt és álbajuszt ragasztott magának, a jegyzőkönyvben pedig »Other« néven szerepelt.
Valahogy így kezdődött. Álbajuszban, álszakállal, törött sípcsonttal. Az angol rúgósdi nevet azóta felváltotta a »futball« és a »labdarúgás« (egyes közép-kelet-európai országokban újabban ezek szinonimájaként használják a »fogadási csalás« kifejezést is).”
Fél évszázad alatt sok víz lefolyt a Duna-parti pályák mentén, volt két világháború, néhány rendszerváltás, bevezették a profizmust, kivezették a profizmust, a pesti csapatok mindennapjai azonban nem sokat változtak. Moldova György ismert elbeszélése idézi meg a kőbányai szurkolók 1950-es évekbeli életét.
Moldova György: Tolvaj Ferdinánd
„Az 1950–51-es évadban a labdarúgás szakértőinek legnagyobb meglepetésére a kőbányai Victória csapata végzett a másodosztályú bajnokság keleti csoportjának élén, és ezzel jogot nyert, hogy a következő szezonban a legjobbak között szerepeljen.
1947 óta – mikor Kőbánya utolsó képviselői: a Törekvés és a Kőbányai Barátság kiestek az első osztályból – a kerület egyetlen csapata sem tudott visszajutni, bár olyan nagy vállalatok egyesületei harcoltak köztük, mint a Sörgyár, a Drasche téglagyár vagy a MÁV Északi Főműhely. A Victória viszont egyike volt az utolsó társadalmi egyesületeknek, csak néhány száz futballkedvelő kőbányai munkás és kisiparos tagdíjára támaszkodott.
A vidéki mérkőzésekre – bármilyen messze is játszottak – csak vasárnap reggel utaztak el, mert szállodára vagy más éjszakai szállásra nem volt pénzük, szerelésüket vezető szurkolójuk: a saját költségén velük utazó Cirbusz vitte egy hátizsákban. Néha már egy-két órával a kezdés előtt megérkeztek a mérkőzés színhelyére, ilyenkor leültek valamelyik városszéli kocsmába pihenni, de legtöbbször az állomásról egyenesen a pályára kellett sietniük, ahol már bemelegített, a várakozás idejét »cicajátékkal« eltöltő ellenfél és négy-ötezer pfujoló drukker várta őket.
Kopott kék-fehér mezük mégis minden évben feltűnt a másodosztályú bajnokság mérkőzésein. Játékukat inkább a szív, mint a technikai tudás jellemezte, tömzsi hátvédeik nyögése kihallatszott a nézőtérre, ha egy-egy gyorsabb szélsővel próbáltak lépést tartani, dresszük már az első negyedóra után megsötétedett az izzadságtól. A mérkőzés után, mikor lehajtott fejjel ezüst nyakláncukat a foguk között tartva beléptek az öltöző ráccsal fedett aluljárójába, a szurkolók joggal mondhatták nekik az elismerés szokásos tőmondatait.”
Ne feledkezzünk meg a női labdarúgásról se, amelynek emancipációs küzdelmét a Magyar Narancs hetilap Pálya a magasban rovatában dolgozta fel 2025-ben Mélyi József publicisztikája!
Mélyi József: Soványak és kövérek
„Nálunk mindig is a hímsovinizmus uralkodott. A magyar női labdarúgás legkorábbi nyomait keresve a 20. század elejéig juthatunk vissza, de mindig csak a tréfás, lesajnáló hangnem ütheti meg a szemünket és a fülünket. A két világháború között csupán néhány hír található a külföldi női futballisták kezdeményezéseiről, de az alaphangot jól jellemzi a Budapesti Hirlap egy 1926-os tézise: »mert ha van játék, amelyet kizáróan a férfinemnek teremtettek, úgy az csak a labdarúgás«. A női futball elleni legfontosabb (férfi-) érvek persze keleten és nyugaton ugyanazok voltak: »a nők sportjánál az a legfontosabb, hogy a sportolás sohase menjen a szépség és az egészség rovására«. Az egyenjogúság ellenfelei mindig is a nőiességet kívánták óvni, amelynek a rúgás mozdulata ab ovo nem lehet a része. Magyarországon a húszas években néha primadonnákat kértek fel kezdőrúgásra, vagy görlöket öltöztettek futballdresszbe egy fotózás kedvéért, de komoly csapatok nem alakultak. […]
Amikor aztán az MLSZ 1938-ban kimondta, hogy a női futball nem tekinthető komoly sportnak, akkor már szinte az egész jobbra tolódó Európában ez volt az alapbeállítottság. Magyarországon a női futball iránti érdektelenség átnyúlt a világháború utáni időszakra is. Sporadikus híradások jelezték, hogy itt-ott azért voltak apróbb kezdeményezések. 1948 nyarán a Tervünnepély keretén belül fogadta Csepelen a Szabadkikötő Sport Egyesület a Tószeg női kézilabdacsapatát, aztán futballmeccset is játszottak egymással. Talán nem véletlen, hogy szintén Csepelről érkezett a következő nagyobb sajtóbeszámoló is: 1957-ben az Acélöntő és a Csőgyár dolgozóinak csapatai játszottak egymás ellen – nem különösebben tréfás módon az egyik oldalon a kövérek, a másikon a soványak. (Az Érdekes Újság valamiért név szerint közölte az összeállításokat.)”
Sporttörténeti kalandozásaink végén eljutunk napjainkig, amikor is a kövérek–soványak örökrangadón inkább a kövéreknek kedveznek a körülmények – legalábbis Benedek Szabolcs Eső folyóiratban rögzített szociológiai megfigyeléséből, a kanapéfutball modern elterjedéséből kiindulva. A lényeg a zárás, a kiscsapatok örök sikerének titka, Budapesten innen és túl.
Benedek Szabolcs: Távkapcsolós futball
„Szóval, az a nagy szomorú helyzet, hogy a futball mifelénk a távkapcsolókba költözött. Ha ennek okait boncolgatni akarnánk, nem volna elég eme folyóirat. Mégis: mi, egyre kevesebben, akik még kijárunk a stadionokba nézni azt, ami vacak, gyönge, minősíthetetlen, de legalább a miénk, továbbra is szeretjük, sőt akarjuk érezni a fű illatát, hallani a stoplik harsanását és a labda pattanását a frissen nyírt gyepen, valamint látni azokat a grimaszokat, szikrázó tekinteteket és gesztusokat, amiket nem mutat a kamera, ám ugyanúgy hozzátartoznak a játékhoz, sőt, ezek tartoznak igazán hozzá, ezek teszik valósággá és emberivé a műanyag, képernyős pótlék helyett. S hisszük, hogy az érzelmeket és a lelki kötődést – az igaz szerelmet – nem pótolja semmi, ellenben (legalábbis szurkolói szemében) a legutolsó kiscsapatot is óriássá teheti.”
Az eltűnt budapesti pályák mementója Kautzky Norbert verse, amelyben a 2000-ben elhunyt költő talán a Magyar Hajó- és Darugyár Váci úti otthonát siratta el. Az egykori játékteret az 1990-es években beépítették, egy részén bevásárlóközpont magasodik, a budapesti futball javíthatatlan szerelmesei azonban örökre a „régi térkép eltűnt színterén” tovább élő kezdőkört, tizenhatost képzelik oda.
Kautzky Norbert: Játékosok
„Ismertem azt a régi Budapestet,
Öreg, ha jót akarsz magadnak, ne keressed.
A Váci úton, a házak mögött,
Nincs focipálya, már elköltözött.
Az Árpád hídnál fordítsd el a fejed,
Ne nézz se jobbra-balra, ha lehet,
Házak alatt alussza örök álmát
A kezdőkör és a tizenhatos, s tudom, hiába
várnád
A pillanatot, mikor feléd száll a beadás
Egy régi térkép eltűnt színterén. Ez jó tanács,
Fogadd el, cimbora, és ballagjunk el innen.
Mert még eltévedünk hazánkban, Budapesten.”
Esterházy Péterrel kezdtük, zárjuk is Esterházy Péterrel, akinek csillaghegyi futballvilága a „blaszos fíling” betűkben őrzött irodalmi lenyomata. És nem csak kihűlt emléke: bármily különös, az 1980-as évek elején a Márton utcai sporttelepen kibontakozó író (és testvére, a későbbi válogatott Esterházy Márton) akkori edzője, Boldizsár Imre mind a mai napig vezeti a Csillaghegy együttesét. Egyik könyvét így dedikálta neki a már befutott szerző: „A csapatot az alkohol szeretete és az edző iránti gyűlölet fogta egységbe.” Maga a mester pedig 2024-ben ekként jellemezte egykori felfedezettjét a Hátsó füves Budapest riportjában: „Esterházy Péter rendkívüli tehetség volt, csak elvitte az irodalom.”
Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére
„Gyászperccel kezdődött a mérkőzés, Pék úr tiszteletére. Szinte nem kapok levegőt, olyan váratlanul ér ez. Talán csak azért, mert évek óta nem jutott az öreg az eszembe. Pék úr fénykora az »én időmre« esett, ő volt a csapat főszurkolója, mindenhová eljött velünk. És kivétel nélkül minden meccs előtt rejtélyeskedve félrehívott és megkérdezte: Nyernek, Péterkém? És én komolyan, kivétel nélkül mindig azt válaszoltam: Nyerünk, Pék úr. Ettől ő kivétel nélkül mindig megnyugodott, és később sose kérte tőlem számon. Alacsony, csúnya ember volt, valahogy ferdén állt mindene, kacskán, a lábától a vállán át a fogáig. De a szeme folyton csillogott, mint akit épp öröm ért; teli volt nőtörténetekkel, melyeket nem mesélt végig, csak viszolyogtatóan, sőt, hányingerkeltően jelzett. Pék volt a foglalkozása, ezért hívtuk így, a rendes nevét nem is ismertem. Bandi bácsi, hallom most. Érdekes, hogy leszoktak a Pék úrról. Szólhattak volna a temetés miatt. Pék úr öröknek tetszett. Szóval tehát mégsem örök.
A gyászperc a futballpályákon elviselhetetlenül hosszú.
Két nappal később, hétfőn ugyanitt, ugyanúgy állok a korláthoz támaszkodva. Ugyanazt látom. Mintha el se mozdultam volna, mintha örökké ott állnék, ott a csillaghegyi pálya szélén, a napsütésben. Mintha én lennék a megtestesült szurkoló maga. Annak van ez a sajátos örökléte.”
A Hátsó füves Budapest eddig megjelent riportjai:
Gamma (Nyilasi Tibor kelenföldi világa)
Hátsó füves-elérhetőségek:
A veszprémi Hátsó füves-kiállítás következő kísérőprogramja:
Augusztus 22., kedd, 18.00: Futball és építészet
Harmadik Félidő Bisztró-beszélgetés Skardelli György Kossuth- és Ybl Miklós-díjas építésszel, a Puskás Aréna tervezőjével és Wettstein Domonkos építésszel, a BME Urbanisztika Tanszék egyetemi docensével + ingyenes borkóstoló a Balaton-felvidék pincészeteinek kínálatából (Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém, Erzsébet sétány 1.) – az est felvezetéseként, 17.00-tól kurátori tárlatvezetés a Hátsó füves-kiállításon