Hátsó füves futballmentő túra: a Jászság katlanja

Vészkiáltással felérő, dühödt hangvételű glossza a „kő” néven publikáló szerző tollából, a Jászkun Krónika közölte 1996. május 25-i számában: „Nagy nemzeti szégyenünkké vált a foci! A jónép már csak röhögni ül le a készülék elé, kínjában vihorászni, új poénokat gyártani a labda magyaros kergetéséből, ám utol nem éréséből. Az agyontámogatott pesti foci lassan a kegyelemdöfést is megadja a vidéki futballnak, a pampákon tehetetlenül szemlélik, amint a nagy büdös Bp. elképesztő vákuummal szippantja magába a kisvárosok nagy talentumait. Ott a nagy középszerben tenyésző enyészet lesz tehetségük sorsa. Siralmas NB I, pocsék válogatott, unalmas sportlapok uralkodnak a szurkolók gondolatain. Ez már nem csak Bern, Marseille, vagy akár Irapuato pofonja, ez a magyar futball Mohácsa, Világosa, de talán még Dunkerque-je, Waterlooja és Trafalgarja is együttvéve. Vissza tehát az alapokhoz! (…) Várjuk az olvasók, szurkolók leveleit, arra válaszolva, hogy miként reformálnák meg a labdarúgást a körzeti bajnokságtól az NB I-ig? Milyen intézkedéseket vezetne be Ön, hogy elviselhető legyen a játék hazai színvonala? A legértelmesebb javaslatokat, vitára bocsájtható ötleteket a Jászkun Krónika is közzéteszi. Ne habozzon tehát véleményét közhírré tenni, hisz attól a foci rosszabb úgysem lehet! Sőt az sem lehetetlen, hogy jobb lesz. Ha tudja, váltsa meg a magyar focit!”  

Egy pusztamonostori magángyűjteményből előkerült egy 1970-es évekbeli csoportbeosztás, a falu csapatának aktuális ellenfelei a következők voltak: Jászberényi Műszerész, Alattyán, Jászboldogháza, Jászfelsőszentgyörgy, Jászágó, Jászfényszaru, Faipari SK, Jászberényi Mezőgép, Jászdózsa, Jánoshida, Jásztelek, Volán, Jászivány, Jászszentandrás. Ha a 2014-ben megszűnt Pusztamonostort is beleszámoljuk, a tizenöt csapatból kilenc tűnt el mára a magyar labdarúgás térképéről.

A szunnyadó falusi futballközösségeket segítő, társadalmi sportbarátságokat erősítő Hátsó füves futballmentő túra tavaly eljutott a Jászságba is, Alattyán falujába. Az akkori kezdeményező, Józsa Tamás odaadó szervezőmunkájának köszönhetően a jászsági kapcsolat az idén is folytatódott, szeptember elején Pusztamonostorban állt össze az együttes egy mérkőzésre a Jászsági öregfiúk ellen. Az 5–2-es vereséget szenvedő vendégcsapat vezetőjeként Józsa sporttárs nyilatkozott a lefújás után: „Itt most a megyei futballvalóságba csatlakoztunk be. Pusztamonostoron vagyunk, játszottunk egy nagyon jó brigád ellen, ez egy baráti mérkőzés volt, de a csapatunkból jó néhányan máris megyünk tovább. Még ma megyekettes vagy megyehármas bajnokik várnak ránk, ki Herédre, ki Jászboldogházára indul. Duplázunk ma, ilyen a jászsági Premier League. Mindannyian érzékeljük, az már a végső stádium, hogy mi negyven-ötven évesen itt vagyunk, és megyünk ide is, megyünk oda is. Végítélet óráit éli a megyei labdarúgás, de öröm az ürömben, hogy nem adjuk fel, csináljuk. Kevés a közösségi program, ezeknek az ideje elmúlt, de a labdarúgásnak, az öltözőnek mégis olyan hangulata, összetartó ereje van, amit nehéz elengedni. Ott vagyunk a pályánál már egy órával a meccs előtt, beszélgetünk, nem csetelünk. Megvitatjuk, kivel mi van, jókat nevetünk, kijönnek a gyerekeink is. Ez itt a lényeg.”  

Bámulatosan adatgazdag és tartalmas kiadvány a Pusztamonostor sporttörténete címmel megjelent könyv. Ebben olvassuk a kezdetekről: „Lényegében 1947 tavaszán sikerült a pályán a hepehupákat megszüntetni. Ebben az évben sok úri gazdasági épületet elbontottak, és ezekből a bontott szarufákból sikerült szép, egyenes fenyőgerendákat szerezni, amelyekből már rendes kapukat lehetett építeni a girbe-gurba, kezdetleges kapufák helyett. Tehát 1947-re már igazi focipályánk volt.  

A pályaavatásra meghívtuk az általunk áhított MTK-t, Magyarország patinás csapatát. Erre az időszakra Fülöp Imre, a Hangya Szövetkezet vezetője szerzett hálókat a kapukra, azon kívül még labdákat is. Nagy öröm ért bennünket, mert elfogadták a meghívásunkat. Hozzáfogtunk a pálya ünnepélyes előkészítéséhez, ünneplőbe öltöztettük. Plakátok segítségével kifejeztük örömünket, köszönetünket – vagyis igazi focihangulatot teremtettünk Pusztamonostoron. A busz fogadására két fiú vállalkozott: Balázs Lajos és Toldi István. Kék-fehér zászlóval a falu végén várták a buszt, jöttek előtte, és az iskolához vezényelték. Nem csoda, hogy az utcán hatalmas tömeg integetve fogadta a focistákat – sokan még nem is láttak buszt. Az ünnepi köszöntő beszéd után az MTK csapata egy teljes garnitúra szereléssel lepte meg a monostori játékosokat. Természetesen nagyon örültünk az ajándéknak, mivel a mi felszerelésünk igen hiányos volt. (Tarka-barka ingek, klottnadrág.) Megkülönböztetés céljából a játékosok sokszor félmeztelenül játszottak, néha-néha pedig mezítláb, kímélték a cipők életét. A hírverő mérkőzésről sajnos pontos információk nincsenek, visszaemlékezések alapján Hidegkuti Nándor volt a játékvezető, és természetesen a fővárosiak nyertek, egyesek szerint 12-13 góllal, mások 7:1-re emlékeznek.”  

A falusi futballtörténeti munkák között ritkaságnak számít az efféle, „komoly” kötet. Szerzője néhai Balázs Győző valamikori pusztamonostori fizika-matematika tanár. Írását így kezdi: „Tisztelt olvasó, szurkoló, sportbarát! Ha azt írom, hogy foci, már nevén szólítottam a Te legkedvesebb, legizgalmasabb szórakozásodat, egyik titkos, magadnak sem bevallott szerelmedet. Nehéz elhelyezni az életedben, mert csak azt tudod, akarva-akaratlanul, várod a vasárnapot, amikor kimehetsz a pályára örülni. Sokszor még az ebéd is későbbre marad. Na, na nem csak örülni, néha bosszankodni is, ha gyengébben megy a csapatnak. Ekkor fogadalmat teszel – »a következő mérkőzésre nem megyek ki« –, de az érdekes, hogy a következő és a még következőbb mérkőzéseken is ott látlak a megszokott helyeden, kapu mögött, vagy a pálya jobb, esetleg bal oldalán. Na ez adja a varázsát, csillapíthatatlan szenvedélyét ennek a gyönyörű játéknak, amit labdarúgásnak/focinak nevezünk.” 

 „Ha elmegyünk az országos versenyre, sokszor megkérdezik: hol van Pusztamonostor?” – panaszolja egy régi riport a megyei újságban, amely a helyi labdarúgás történetét bemutató kiállítást gazdagította a Hátsó füves futballmentő túra itteni napján. A helyszín nemesdedinai-zsuffa Balázsovich Oszkár máltai lovag (1864–1937) egykori kúriája. „Oszkár bácsi gyermektelen volt, az apácáknak ajánlotta fel az épületet, népművelő testvérek használták” – mesélték a monostoriak. A ma közösségi színtérként, művelődési központként működő, szépen felújított úri ház egykori kertjében terül el a sporttelep az országban számos helyen fellelhető „kastélykerti pályák” klasszikus példájaként.

Kardos Veronika polgármester asszonnyal itt beszélgettünk: „A futball nagy hagyományokra tekint vissza Pusztamonostorban, volt itt igazi aranykor is. Gyerekkori élményeim még elevenek. Kéthetente hétvégén jöttünk le a pályához szurkolni, fergeteges hangulat volt, körbeállta a pályát a falu népe, gyerekként nagyon élveztük. Eseménynek számított a meccs a faluban, lelkesen jöttünk, szurkoltunk a mieinknek. Büszkeségeink? A Balázsovich-kúria mellett a Kisboldogasszony római katolikus templom, ikonikus épületünk az óvodaként használt Hegedűs-kastély, és a településen vagy a település környékén fennmaradt kőkeresztek is különleges értéket jelentenek. Munkalehetőség? A helyiek többsége ingázik, eljár dolgozni. Nyugvó település a miénk ezerhatszáz körüli lakosságszámmal, családias jellegű a falu. Szerencsére a környéken sok gyár, üzem, cég működik. Ami a pályát illeti, hiába nincs csapat, nem vetődött fel más hasznosítási lehetőség, mint a sport. A gyerekek szerencsére sokat használják, a nyári szünidőben is gyakran fociztak kispályán. Nagyon nyitott vagyok a helyi labdarúgás jövőjével kapcsolatban, de kevés a gyermek, kevés az azonos korosztályhoz tartozó gyermek, az utánpótlásszervezés így nehézkes. Jászfényszarura, Jászágóra és más környező településekre járnak el futballozni a fiatalok.”  

 „Szórakozást ne keress a távolban, maradj itthon a családi otthonban!” – hirdeti egy sok évtizedes konyhai faliszőnyeg üzenete a pusztamonostori tájházban. Ki van állítva az iskola régi címere, a valamikori Rákosi út utcanévtáblája, az 1938-as nemzetközi eucharisztikus kongresszus emlékkönyve, Shakespeare Rómeó és Júlia című darabjának százéves kiadása, Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című díszkötet, valamint egy kopott irodalmi kódex, benne Jókai Mór ötvenéves írói jubileuma alkalmából, 1894-ben megfogalmazott útmutatásával: „Vedd a munkát komolyan s az életet derültnek, ne pazarold el, de ne is tagadd érzéseidet. Tanulj a külföld tudományából, de ne utánozd az idegent. Hagyd el a régiek hibáit, de tartsd meg az ősi erényeket. Ne arany fiatalsága, de aczél fiatalsága légy nemzetednek. A jövendő terhe vállaidon fekszik. Légy erős, légy törhetetlen, hogy azt elviselhesd. Mi egy szabad hazát adunk nektek örökségbe s a túlvilágról is eljövünk számon kérni, hogy tartottátok fenn a magyarok hazáját. Isten vezéreljen minden pályátokon! Jókai Mór.”  

Az említett futballtörténeti tárlat és a pálya előkészítése elsősorban Kállai Krisztián érdeme. A Pusztamonostor öregfiúk-játékosa mondta: „Ez egy kis megye, harmincöt éve együtt vagyunk, együtt játszunk, ismerjük az ellenfelet. Látszik, hogy ki van gömbölyödve mindenki, de a tisztelet és a játék szeretete megvan. A nagypálya helyett maradt sokunknak a kispálya. Letettem a cigit, feljött huszonöt kiló, és az istennek sem akar lemenni, úgyhogy nekem jobb is már a kispálya. A pusztamonostori pálya volt a Jászság katlanja. Mindig élet volt itt, a régi vasárnapok felejthetetlenek. A faluban a futball volt az egyetlen kiugrási lehetőség. Litkei Lajos volt az edzőm, az apósom lett később. A pályabüfénél árusított a felesége, segített neki a lánya is, akkor figyeltem fel rá. Szóval mi, Lajos bácsival előbb veszekedtünk egymással játékosként és edzőként, mint hogy a lányát, leendő feleségemet, Zsanettet megismertem volna. Kijöttek mindig a pályához a lányok is, öltözőt takarítottak, segítettek a vonalat kihúzni, életük része volt a futball.”  

A Pusztamonostori SE-t az MTK nevezetes látogatása idején, 1947-ben alapították. Kecskés Ferenc 1993-ból megőrződött írása Mint a mesében… címmel emlékezett a régi időkre: „Az első pálya az úgynevezett lődombtól kissé balra, hosszanti irányban, a falu és a kanális irányában helyezkedett el. Ezen a pályán emlékezetem szerint a következő csapat játszott legtöbbször: Dudok – Farkas Laci – Kónya László – Harnos Miki, Balázs Gyula, Varga Sándor – Kiss János, Kovács I. Fülöp, Balázs Lali, Eszenyi. A pálya később átkerült kb. 150 méterrel jobbra a faluval párhuzamos irányba. Első meccsemet 1954 tavaszán Jászfényszarun játszottam, utolsót 1968 októberében. Szerintem a legjobb csapat, amiben játszottam: Percz Ferenc – Bakos János, Tomcsányi Tibor, Györgyfi Antal, Guba Károly, Kecskés Ferenc, Sárközi Sándor, Tomcsányi László, Györgyfi János, Bazsó Sándor, Balázs András.”  

A Pusztamonostor–Jászsági öregfiúk mérkőzést a falu nevezetes futballbírója, az utóbbi években már játékvezető-ellenőrként közreműködő Györgyfi György fújta. A jászberényi rövidhullámú rádióállomás egykori alkalmazottja adott betekintést a hely titkaiba: „Játékvezetőként helyben persze nem vezethettem. Akkor még sokkal jobban szerettük a sportot, mint most. Azt már nem lehet visszahozni. Gyakorlatilag az életünk volt a foci, egész héten dolgoztunk, de a hétvégét szabaddá tettük. Hogy bíróként melyik volt a legveszélyesebb hely? Jásztelekre mindig kicsit félve mentünk el, de Pusztamonostor is katlannak számított, erdő veszi körül. Ha ezek a fák tudnának beszélni… Meccs közben adódott néha nézeteltérés, és előfordult, hogy a vitázók bementek a fák közé, ott rendezték el az ügyet. A játékvezető megvárta, amíg véget ér a csetepaté, és amikor visszatértek a résztvevők, folytatódott a játék. Az én vezetésem mellett egyszer szakadt félbe mérkőzés, 1997 körül. Heves megyében működtem a Markaz–Vámosgyörk mérkőzésen, 3–0-s vendégvezetésnél nyomás alá helyeztek a hazaiak, és úgy éreztem, nem lehet befejezni a meccset. Először csak szóval fenyegettek, aztán tettlegességig fajult volna a dolog, ha nem ugrok hátra egy-egy ütésgyanús esetnél. Jelentős rendőri kísérettel tudtam elhagyni a sporttelepet, az autóm gumijait kiszurkálták.” 

  „Földindulás Pusztamonostoron” – a megyei lap borús riportja 1975-ből. Panaszkodnak a falubeli játékosok…

  „– Nincs cipőnk. Az edzőt és a sportköri elnököt csak ritkán látjuk. Aztán itt volt a vasárnapi eset is. A felnőtt- és az ificsapat meg vagy harminc szurkoló összegyűlt az út szélén és vártuk az autót. Nem jött. Nem is tudtunk elutazni Jászdózsára.  
  – Nincs felszerelés.  
  – Olyan gazos a pálya, hogy a bíró nem látszik ki belőle. 
  – Két labdánk van, az egyiket a mérkőzéseken használjuk, a másikat az edzésen. Ha valaki elrúgja, várhatjuk, amíg visszahozzák.  
  – Még szerencse, hogy nincs edzés, így ennek nem vagyunk kitéve.  
  Kóti Károly, az elnök szimpatikus, lelkes fiatalember. Most zavartan feszeng a vádlottak padján.  
  – Fiúk, igaz, hogy a szekrényben felejtettem az igazolásokat. De kérdem én, a sportkör nyolctagú vezetősége közül miért csak nekem kellett volna észben tartani, hogy kezdődik a bajnokság? Senki sem segít, higgyétek el, pedig a feladatokat a közgyűlésen elosztottuk. Lemondok, belefáradtam. Járművet nem tudok szerezni, így rám ne számítsatok.”  

Miközben ment a meccs, a pálya szélén Bibók József egykori pusztamonostori játékossal váltottunk szót. „Ötvenkét éves vagyok, harminchárom éve kezdtem a futballt, kapus voltam. Ritkaságnak számított a megyében, hogy négy ballábas játékosunk is volt Pusztamonostoron. Autóval jártunk az idegenbeli meccsekre, pénzes csapatnak csúfoltak minket emiatt. A legnagyobb rivális Jászfényszaru volt. Ha mi másfél millióból gazdálkodtunk évente, ők hat-nyolc-tíz millióból, NB III-as körülmények vannak náluk, de a sok idegenlégióssal elrontották a dolgot. Előfordult, hogy másfél-kétezer ember is összejött a Jászfényszaru elleni rangadóra, és elővigyázatosságból NB I-es játékvezetőt küldtek. Falunap alkalmából összejövünk, a csapat hatvan-hetven százaléka Jászberényben és Hatvanban összejár még, kispályás bajnokságban játszik. Lenne igény rendszeres öregfiúkfutballra is. Az öltözőnk rendben van, a pályát kellene csak kipofozni kissé.”  

Bekapcsolódott a beszélgetésbe fiatalabb csapattársa, Szabó József is: „Néztem tizenévesen a korlát mögül az előző nemzedéket, például ahogy Bibók Józsi, vagyis Joe védett a kapuban. Jászfényszarun játszottam, eltört a lábam Fegyverneken, szárkapocs- és sípcsonttörés, jött a mentő. Akkor kimaradt fél év, de amint tudtam, játszottam tovább. A helyi legendának számító edző, a néhány éve tisztázatlan körülmények között elhunyt Litkei Lajos emlékére minden évben tornát rendezünk a faluban. Hogy miért szűnt meg a csapat annak idején? Az önkormányzat hozzáállásán sok múlik, nem tudtuk finanszírozni az utazásokat. Játékos lett volna bőven, az nem volt gond. Az újjászervezés problémás, mert utánpótlás nincsen. Mivel helyben nem volt csapat, a falubeli gyerekeket elvitték a szüleik máshová focizni. Jó lenne egy pusztamonostori öregfiúkcsapatot rendszeresen összehozni, most el is indult erről a beszélgetés. Hiányolja a falu nagyon a focit, mert régebben hétvégén ez volt a fő szórakozás. A legemlékezetesebb meccsemet Cibakházán játszottam, volt egy fejes gólom, egy egy volt az állás, amikor a hosszabbításban rúgtam még egyet. Azzal győztünk kettő egyre. Volt klubhelyiségünk, egy varroda volt kialakítva a falu végében, abban verődtünk össze, de néha maradtunk itt, a pályánál. Vagy indultunk az Éva kocsmába, esetleg az ENSZ kocsmába.”  

Földi Zoltán egykori vezetőségi tag így értékelt: „Az utolsó években három probléma volt, ezek vezettek a megszűnéshez. Akkoriban erős vállalkozóként anyagilag is tudtuk támogatni a csapatot, ez a kör azonban idővel megcsappant. A másik ok, hogy az önkormányzat korábban támogatott minket, akkor, a kétezertízes évek elején már nem volt ennyire elkötelezett a csapat mellett. A harmadik pedig, hogy kezdett szétesni az együttes, hiányzott a motiváció. Ezeket mérlegelve döntöttünk úgy, hogy hátralépünk. A pusztamonostori folytatás? Kell születnie egy Balázs Győzőnek, egy Litkei Lajosnak, egy megszállottnak, aki újrakezdi.”  

Farkas István főzte a futballnapi gulyáslevest, a pusztamonostori futballélet doyenjeként azonban nem csak a fakanállal vívta ki a falu tiszteletét. Házi italgyűjteményének különlegessége az átszerkesztett Arany Ászok-címkével felmatricázott Monostori Ászok. Egészségére! 

 „A legelső emlékem 1965-ből való, novemberben játszottunk, Pusztamonostor–Alattyán meccs volt. A faterom megtiltotta, hogy kimenjünk, a temetőben kellett volna maradnunk. Csúnyán kikaptam tőle. Arra emlékszem, hogy óriási verekedés volt aznap. Miután Montvai Feri bácsi, az edző kiment Amerikába, Győző tanár bácsi keze alatt alakult egy jó csapatunk. Akkor kezdődött el a hanyatlás, amikor bejöttek a számítógépek, a telefonok. A futball csodálatos élmény volt, nagyon jó közösség jött össze, megünnepeltük a születésnapokat, jeles alkalmakat. Tizenkét évig voltam benne a vezetőségben, tizenketten kezdtük, hárman maradtunk, átadtuk a fiataloknak. Az újjászervezés? Lehetetlen.” 

Egy pusztamonostori kislány is jelentkezett a gyerekeknek meghirdetett tizenegyesrúgó-versenyre. Félve lépett oda hozzánk.
  „– Lányoknak szabad rúgni?  
  – Persze, gyere! Szeretsz focizni?  
  – Nem.  
  – Nem?!  
  – Nem szeretek. Imádok!” 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. szeptember 26-i lapszámában jelent meg.)