Ki csinálja a futballt? A FIFA és az UEFA vagy a játékosok?
Röviden a legfrissebb FIFA-tervről: a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség azt tervezi, hogy a jövőben korlátozza a kölcsönadható futballisták számát. „Fontos, hogy bevezessünk néhány új szabályt, ezek között van a keretlétszám szabályozása és a kölcsönadható játékosok számának korlátozása”– mondta még februárbanGianni Infantino, a FIFA elnöke. A gyakorlatban ez azt jelentené, hogy egy klub maximum nyolc játékost adhatna kölcsön egyszerre, ugyanannak a csapatnak pedig legfeljebb hármat vagy négyet. Ez alól kivételt képeznének a már profi szerződéssel rendelkező, a saját klubjukkal edző 21 év alatti labdarúgók, akiknek a kölcsönadásáta fejlődésük érdekében nem korlátozná a nemzetközi szövetség.
A FIFA új intézkedései az indoklás szerint a sportolók karrierjét segítené. Infantino mindezek mellett mindenhol bevezetné azt is, hogy a szezon kezdete után ne lehessen igazolni – ez például a Premier League-ben már így van –, illetve a téli átigazolási időszakot is átalakítaná.
És mindezeket a változásokat úgy tervezik bevezetni, hogy nem hallani széles körű, a játékos-érdekképviseletekkel, a klubokkal, a labdarúgás különböző szereplőivel folytatott párbeszédekről, a tervek megvitatásáról. Pedig a kölcsönadások szigorítása egy olyan hatással is járhat, hogy sok játékost inkább parkoltatnak a klubok a második csapatnál vagy ott maradnak a keretben, de nem játszhatnak. Miközben a kölcsönadás egy lehetőség, hogy aki adott pillanatban éppen nem fér be a csapatába – mert mondjuk korábban sérült volt, vagy valamiért ingadozik a formája – az egy másik klubnál újra formába lendülhet.
Én arról az oldalról közelíteném meg a témát, hogy a szövetségek, a FIFA és az UEFA folyamatosan különféle intézkedésekkel korlátozzák a klubok illetve a játékosok mozgásterét. Ide sorolható például a pénzügyi fair play, az átigazolási időszak lerövidítésének és a kölcsönadások korlátozásának terve is. Miközben az érem másik oldalán ott vannak az általuk mesterségesen feltornázott létszámú események, mint például az Eb, vb, aztán a Nemzetek Ligája vagy a tervezett új európai kupasorozat és a klubvilágbajnokság is. Arról pedig akkor már ne is beszéljünk, hogy a nemzeti bajnokságok is előbb vagy utóbb globális jelleget ölthetnek, hiszen, ahogy hallani lehet, januárban már az Egyesült Államokban tervezik megrendezni a Girona–Barcelona La Liga mérkőzést, sőt már olyat is lehetett hallani, hogy New Yorkba vinnék a BL-döntőt (bár egyelőre az UEFA ezt nem támogatja). A futballisták szempontjából továbbá azt sem tartom szerencsésnek, hogy négy év múlva decemberben rendezik majd a világbajnokságot – de úgy látszik, most már mindent lehet...
A trendet értem persze, hogy minél több bevételt generáljanak a szövetségek (az UEFA és a FIFA mellett a nemzeti szövetségek is ide tartozhatnak), de hol van a játékosok érdeke. Ki lesz az, aki majd felemeli a szavát, hogy stop, nem vagyunk képesek évente ennyi mecset játszani egészségkárosodás nélkül. Példának okáért, az előző szezon egyik legfoglalkoztatottabb labdarúgója, Lionel Messi a Barcelonában játszott tétmeccseket és a válogatott találkozókat együttvéve összesen 64 találkozón lépett pályára, és a vb-n is szereplő topjátékosok jelentős részénél is 50 fölötti ez a szám.
Rendben van, hogy nagy fizetésért sok meccset kell játszani, de hol a határ és ki fogja megszabni? A tapasztalataim szerint ugyanis a játékosok szerződésében sehol sem rögzítik, hogy hány meccsen kell pályára lépniük a fizetésük fejében, de ha folytatódik ez a folyamat, hogy heti két meccsen kell játszaniuk, akkor mi lesz ennek a vége – évi 80 vagy akár 100 meccs?
Nem beszélve arról, hogy az Egyesült Államokban vagy éppen Kínában – ezt konkrétan tudom Guzmics Ricsi példájából – nem ritka, hogy nyolc-tíz órát utaznak két meccs között és az is előfordul, hogy haza sem mennek két idegenbeli bajnoki között, hanem a lefújás után rögtön utaznak a következő ellenfélhez. Vagyis nagyon kevés az idő a regenerációra, a pihenésre (ezért is rizikós más kontinensre vinni európai csapatok meccseit). Ezek után ne csodálkozzunk, hogy szinte alig van játékos, aki a legkisebb sérülés nélkül végig tud játszani egy idényt, ez a tempó az egészség rovására megy.
Persze, „show must go on”, de azért kell, hogy legyenek határok...
