Jégkorong: rengeteg NHL-bajnokot edzett a budapesti bírótábor instruktora

– Több évtizede dolgozik a világ legerősebb bajnokságában, az NHL-ben, ez idő alatt Stanley-kupát is nyert aktuális csapata. Hogyan emlékszik vissza rá?
– Az 1993–1994-es New York Rangersszel győztünk, több korábbi bajnokkal, elképesztően motivált játékossal igazi családdá kovácsolódtunk. Nem volt opció, hogy a végső sikernél kevesebbel beérjük, a világ végére is elmentünk volna egymásért – idézte fel a Nemzeti Sportnak a közel harminc­éves eseményeket a budapesti játékvezetői fejlesztőtábor vendége, az NHL bírói erőnléti igazgatója, Dave Smith. – Olyan karakterek tartoztak a kerethez, mint Mark Messier, Brian Leetch, Glenn Anderson, Kevin Lowe vagy Szergej Zubov, és akkor még csak a Hírességek Csarnokába választottakat említettem! Maradjunk annyiban, tudtak hokizni. Az NHL legjobb együttese voltunk.

– Elképesztő neveket sorolt fel... Mennyire volt nehéz ekkora sztárokkal együtt dolgozni?
– Bizony ezen a szinten mindenki nagyon alaposan ismeri magát, a testét, volt, aki jobbnak érezte magát nálam, Messier pedig sokat követelt tőlem, mielőtt elhitte volna, értek a dolgomhoz. De például az ügyeletes kemény legényünkkel, Joey Kocurrel olyan jó viszonyt ápoltam, mintha testvérek lennénk. Néha viccből nekiálltunk birkózni, aztán egyszer csak megszólalt: „Smithy, komoly kárt tudnék benned tenni, álljunk le!” Ezzel nem vitatkoztam...

– Rögtön az óriási, azóta meg sem ismétlődő siker után távozott a Rangerstől. Miért?
– Nehéz döntés volt, de New Yorkban túl nagy volt a nyüzsgés, és a Florida Pan­thers megkeresett. A feleségemmel szívesebben alapítottunk ott családot, és tudtam, a Rangers túl leharcolt, hogy megvédje a bajnoki címét. A csúcson távoztam, ráadásul saját akaratomból, ami az NHL-edzők között ritkaságszámba megy. A Panthersszel 1996-ban szintén a döntőig meneteltünk, amire senki sem számított, valahogy mégis megtaláltuk a módját. A Colorado Avalanche kisöpört minket a fináléból, Denver a Sziklás-hegységben fekszik, magasan, sokkal alacsonyabb az oxigénszint, amihez nem voltunk hozzászokva. A játékosok felpuffadt arccal, teljesen kimerülten ültek az öltözőben minden szünetben. A párharc végén pedig ott álltunk üres kézzel, rádöbbenve, semmivé lett minden erőfeszítésünk, a másodikokra senki sem emlékszik. Ezután kerültem át a játékvezetői részlegre.

– Bíráskodott valaha?
– Isten ments, utáltam a zebrákat! Viccet félretéve, láttam, e téren van hová fejlődnie a ligának. Amikor megkerestek, és elhívtak az edzőtáborukba, közöltem velük, pocsék az erőnlétük, és teljesen meg kell változtatni a korcsolyázásukat és a felmérő teszteket is, mert amit csinálnak, az úgy hülyeség, ahogy van. Óriási meglepetésemre a következő pillanatban munkát kaptam. Azóta másképp tekintek a hokira, emlékszem, az új pozíciómban az első mérkőzés után bementem a bírói öltözőbe, ujjongtam, milyen jó meccset zártak a sporik. Ők pedig megszóltak, itt nem módi az ilyesmi. Az egyik együttes nyert, úgyhogy szerinte elvégeztük a dolgunkat, a másik veszített, az meg egyenesen utál minket. Mit ünnepelünk?

– A folytatásban is foglalkozott játékosok erőnléti felkészítésével?
– Igen, de napjainkban már nem. Nem tudom, pontosan hány Stanley-kupa-győztessel dolgoztam együtt egyénileg, de szerintem negyven fölé rúg a szám.

– Ki közülük a leghíresebb?
– Steve Yzerman – bár vele nem dolgoztunk együtt napi szinten. Ő a testvéremmel volt jóban, aki a Detroit Red Wings­nél dolgozott, amikor a klub három bajnokságot is megnyert, így könnyű volt „hozzáférnem”. Nagyon karakán figura, pontos elképzeléssel arról, mit és hogyan akar. Vagy mondhatnám a szintén NHL-győztes Tomas Sandströmöt is, aki kevésbé ismert, de ellene fiatalkoromban játszottam is. Ő már akkoriban is szupersztárnak számított, emlékszem, szemétkedett, folyamatosan ütlegelt a botjával!