„Az idei szezonra már szeptembertől úgy készültem Sári Nándi irányításával, hogy egyértelműen a kétszáz méterre koncentráltunk, illetve azon belül is kizárólag az egyesre – mondta a kajak.hu-nak Molnár Péter. – A céljaink bejöttek, hiszen tavalyhoz hasonlóan ismét enyém lett itthon a szám, az Európa-bajnokságon szerzett ezüstérem pedig még nagyobb motivációt és önbizalmat adott a munkához. Jó visszajelzés volt abban a tekintetben, hogy az út, amin járunk, jó irányba visz.”

„Az edzéseink nem lettek rövidebbek, gyakorlatilag a stégtől stégig idő most is éppen ugyanannyi, mint korábban, a különbség a vízen töltött munkában van. Az edzésnek immár kimondottan fontos eleme lett a bemelegítés, hogy a leglényegesebb huszonöt-harminc percre tökéletesen készen álljak. Ezt a munkát aztán hosszabb levezetés zárja. Többször megyünk kétszáz métert időre, és nagy előny, hogy gyakorlatilag a 35-36 csapásszámot magam is könnyen ki tudom „mérni", ennyi kell ugyanis a kétszáz méter megtételéhez. Az ezreseknek azért nagyon kell a kimért pálya, így ők lényegesen kevesebbet tudnak időre menni. Úgy érzem, sikerült előrelépnem önmagamhoz képest, fejlődtem, és a nemzetközi élmezőnyhöz is közelebb kerültem.”

A kiváló kajakos elárulta: a szárazföldi alapozó edzéseken is másfajta munkát végeztek.

„Több volt az erősítés, mint korábban. Aztán ezeket a megerősített izmokat kellett a vízen felgyorsítani, mert kétszáz méteren a robbanékonyságnak is döntő szerepe van. Ez valahol adottság kérdése is, amire születni kell. Ilyen szempontból a sprintszámok szerintem valahol behatároltabbak, mint mondjuk az ezer méter, mert ott szorgalommal, alázattal és munkával valamit lehet pótolni a genetikai adottságok hiányából, kétszázon ezek a születés pillanatában a testbe vannak kódolva. Vagy van, vagy nincs.”

A 200 méteres versenyszámokban régebben is sokszor centiken dőltek a nagy kérdések, a helyzet azóta csak fokozódott, hogy négy sprintszám bekerült az olimpia műsorára. A férfi kajakosoknál gyakorlatilag már az előfutamokban sem lehet tartalékolni vagy biztosra menni, még a favoritoknak sem.

„Egy világverseny általában úgy épül fel, hogy az előfutam nehéz, a középdöntő már nehezebb, aztán a finálé a legnehezebb. Nálunk viszont már az előfutamban is maximumot kell adni, mert olyan kicsik a különbségek, hogy még a legjobbak sem engedhetik meg maguknak, hogy a táv felét, vagy akár csak a hajráját lelazsálják, vagy tartalékoljanak a folytatásra. Könnyen pórul járhat, aki arra vár, hogy majd a harmadik helyen úgy is kényelmesen továbbjut. Az Eb-n nagyon jól sikerült szerepelnem, remélem, a győztes lengyel sráccal mély nyomokat sikerült hagynunk a másfél éve veretlen favoritban, Ed McKeeverben. Ahogy mindenki mást, úgy valószínű őt is megviselte, hogy kikapott. Ez soha senki önbizalmának nem tesz jót. De csendes, visszahúzódó srác, olyan nagy színpadias jelenetet persze nem láthattunk tőle, ura maradt az érzelmeinek. Én viszont még éhesebb lettem a sikerre az Európa-bajnokságot követően, na nem, mintha különben nem lennék motivált. Az Eb-ezüstérem után saját magam számára is magasra tettem a mércét a szegedi világbajnokságon, ahol bízom benne, sikerül majd a legjobbamat hoznom ki magamból. Az olimpiai kvalifikáció megszerzésével már elégedett lennék. Ehhez nálunk a nyolcban kell végezni. De azért a kontinensbajnokságból kiindulva nagyon bízom egy éremben is.”