Szilágyi Rékának el kellett engednie az álmait

– Mikor gondolkodott el először a visszavonuláson? 
– Bármilyen nyűgöm, bajom is volt az elmúlt években, komolyan egyszer sem gondolkoztam el rajta, 2028-ig, a Los Angeles-i olimpiáig mindenképpen szerettem volna folytatni a sportolást. De gyorsan jött minden, szeptember 24-én voltam orvosnál, akkor dőlt el, hogy a vállam miatt nem folytathatom. Nem mondanám, hogy különösebben el kellett rajta gondolkoznom, mert nem is nagyon volt más választási lehetőségem.

– Nem voltak előzményei? 
– A gerelyhajítóknál a váll van a legjobban megterhelve, és kisebb gondok már régebben is voltak vele, de az élsportban mindig vannak jelek, vagy amit annak lehet tekinteni: egy kicsit érzékeny, itt fáj, ott fáj, de mindig megtaláltuk a megoldást. A 2023-as budapesti atlétikai világbajnokság előtt viszont érzékenyebb lett a vállam, nem tudtam rendesen dobni, rengeteg speciális gyakorlatot végeztünk miatta. Mostanra viszont sajnos eljött az a pont, hogy már nem bírta tovább. 2024 márciusában döntöttem először a beavatkozás mellett, miután az orvos három lehetőséget vázolt fel előttem. Az első, hogy úgy hagyja, ahogy van, de akkor nem tudom rendesen felemelni soha többé a karom. A második, hogy végez egy gyors tisztítást, ám a párizsi olimpia után akkor is meg kell műteni. A harmadik az volt, hogy megcsinálja egyből a nagy műtétet, akkor viszont nincs olimpia. Én a tisztítást választottam, hogy megmaradjon az esélyem az olimpiai indulásra. Jól sikerült a rehabilitáció, az egyik edzésen azonban a bemelegítő dobásoknál minden előjel nélkül kiugrott a vállam és elszakadt a szalag.

– Újra meg kellett műteni? 
– Igen, július 7-én már nagyobb beavatkozásra volt szükség. Fél éven belül kétszer kellett műteni a dobóvállamat, ami arra is magyarázatot ad, miért nem volt választásom. Az orvos, aki a második operációt végezte, azt mondta, nagyon hosszú lesz a rehabilitáció, mert annyira sérült a testrész, hogy hét darab „horgonyt” kellett beletenni. Én viszont még ezek után is folytatni szerettem volna a sportolást, leginkább azért, mert nagyon nehezen éltem meg, hogy a párizsi olimpián nem tudtam indulni. Soha nem kezdtem még annyira jól az idényt, mint 2024-ben, februárban kétszer is hatvan méter felett dobtam, azzal az olimpián odakerülhettem volna az élmezőnybe. Nehéz volt elengedni. 

– Szeptemberben nem volt még egy kis remény arra, hogy folytassa? 
– Az orvos azt mondta, két ilyen műtét után legközelebb már vállprotézisre lesz szükségem, arra pedig én is azt mondtam, hogy köszönöm, nem akarom, akkor inkább abbahagyom. Most még tudom használni rendesen a vállam, a rehabilitáció alatt rendbe jött annyira, hogy a hétköznapi életben nem zavar, de ki tudja, mi lenne később, ha olyan terhelésnek lenne kitéve, mint eddig. Így is mindennap foglalkozni kell vele, bemelegíteni, nyújtani, erre nagy hangsúlyt fektetek.

– Visszatérve a visszavonulására: nehéz volt meghoznia a döntést? 
– Nagyon furcsa ez az egész, mert öt napom volt csak rá. Senkinek sem kívánom, hogy ilyen helyzetbe kerüljön, mert amikor van egy célod, vannak álmaid, felteszel rá mindent, és egyszer csak azt mondják, hogy búcsúzz el tőlük, az nagyon nehéz helyzet. Szerencsésnek érzem magam abból a szempontból, hogy volt B-tervem, nem kellett sokat a jövőn gondolkoznom, mert az atlétika mellett mindig is tanultam, és az évek alatt tudatosítottam magamban, hogy a pályafutásomnak egyszer vége lesz. Ezért aztán nem is ért felkészületlenül, de ha az ember négy évvel későbbre, 2028-ra teszi magában azt az időpontot, amikor abba szeretné hagyni, akkor öt nap alatt nem könnyű ilyen súlyú döntést meghozni, és kitalálni, mit is csinálj ezentúl az életedben. Az ember nem akarja elengedni az álmait, de tudja, hogy el kell.

– Beszéljünk egy kicsit a pályafutásáról. Kétszer is Szlovéniába ment Andrej Hajnsekkel dolgozni. Megkapta, amit akart? 
– Először 2018-ben mentem ki, mert azt éreztem, új ingerekre van szükségem. Akkor építették Szolnokon a pályát, így edzeni is nehéz volt, ráadásul akkor diplomáztam, és úgy éreztem, mintha a gerelyhajításban kicsit megtorpantam volna. Valamiért az volt bennem, hogy el kell mennem.

– És miért pont Szlovéniába? 
– A versenyekről korábban már ismertem Hajnseket, az ő irányítása alatt edzett Szlovéniában a 2016-os olimpiai bajnok horvát Sara Kolak, akinek mindig is tetszett a technikája, mert hasonlított az enyémhez. Egy olimpiai bajnokkal együtt dolgozni amúgy is motiváló, felvettem hát a kapcsolatot az edzővel, igent mondott, én meg összepakoltam a cuccaimat, és kiköltöztem. Olyan vagyok, hogy ha valamit kitalálok, és van egy határozott célom, akkor meg tudok érte hozni nagy döntéseket is. Pedig kicsit vakon mentem bele az egészbe, nem tudtam pontosan, mi vár rám. Nem olyan volt, mint Amerika, ahol van egy bejáratott rendszer, ami ki van taposva, itt nekem kellett felépítenem magamat, és csak rajtam múlt, mit hozok ki belőle.

– Aztán visszajött Szolnokra Varga Lőrinchez, majd 2023-ban, a hazai vb után újra kiment. Másodszor miért? 
– Megint úgy éreztem, mintha el lennék veszve, újfent változásra volt szükségem. De megérte, amit bizonyít, hogy 2024 februárjában kétszer is hatvan méter felett dobtam, ami a világ élmezőnye. És a szlovéniai kalandnak emberileg is volt egy fontos hozadéka. Kint magamra voltam utalva, önállóbb lettem, egyedül kellett mindent megoldanom, és nagyon sok mindent megtanultam, ami a versenyzéshez kell. Mielőtt megkérdi, újra így döntenék.

– A 2019-es dohai világbajnokságra az utolsó pillanatban jutott ki. Hogyan emlékszik rá? 
– Előtte mentem ki Szlovéniába, korábban még sohasem indultam felnőtt vb-n, és abban az évben, júliusban dobtam életemben először hatvan méter felett. A vébé előtt sokat versenyeztem, hogy ki tudjak jutni, emlékszem, egy budapesti verseny után elmentünk Prágába kocsival, két napra rá megint indultam valahol, kicsit talán „túlversenyeztem” magam. Nem jutottam ki, de miután hazajöttem, másnap frissítették a világranglistát, és felhívtak, hogy mégis ott lehetek! Ajándék volt az a vb-kijutás, bár maga a verseny mérsékelten sikerült. Ennek ellenére adott egy lökést, hogy ott vagyok a nemzetközi mezőnyben, a legjobbakkal együtt. Onnantól az volt a célom, hogy kijussak a világversenyekre, és ha lehet, ezentúl ne kelljen az utolsó pillanatig izgulnom.

– Pályafutása egyik csúcsa volt a müncheni Európa-bajnokság, amelyen negyedik lett. Sőt, az utolsó körig érmes helyen állt! 
– Közvetlenül utána még elsírtam magam, mert pályafutásom során megint közel voltam az éremhez, csak tizenegy centire. Amikor lement a hatodik sorozat, megint azt éreztem, hogy lemaradtam az éremről, és frusztrált voltam, de másnap nagyon sokan írtak, hogy milyen büszkék rám, és milyen nagy dolog ez. Akkor tudatosult bennem, hogy nincs miért szomorkodnom.

– Több emlékezetes negyedik helyezése is volt? 
– Igen, a donecki ifjúsági világbajnokság volt az első 2013-ban. Akkor még nagyon fiatal voltam, és emlékszem, szinte sokkolóan hatott rám, amikor kiírták, hogy két centi híján nem lettem érmes. Két évre rá negyedik lettem Svédországban a junior Európa-bajnokságon, majd 2019-ben az universiadén is. A müncheni negyedik helyemre büszke vagyok, jó formában voltam, készültünk az Eb-re, úgyhogy számítottam is valami hasonlóra, legalábbis a döntőbe jutásra mindenképp. Aztán amikor már ott voltam a fináléban, jött egy érzés, hogy aznap nagyon jó leszek! Amiért kijöttem, azt már elértem, és mondtam is magamnak, hogy most már csak élveznem kell. Nagyon jó élmény volt, tele volt a stadion.

– Edzéseken vagy versenyen dobott jobban? 
– Edzéseken mindig kisebbeket dobtam, viszont nagyon jól fel tudom magamat szívni a versenyekre, ahol aztán akár két-három méterrel is nagyobbat dobtam. A versenyhelyzet úgy felélénkít, hogy gyorsabban le tudom lépni és jobban meg tudom csinálni a mozdulatot. Jobban tudok koncentrálni, szeretem, ha több inger ér, és nagyobb a nyomás.

– Melyik volt a pályafutása legemlékezetesebb versenye? 
– Elsőre nyilván a müncheni felnőtt Eb-t mondanám, a másik a 2015-ös junior Európa-bajnokság, amelyen 55.91-gyel lettem negyedik, amit úgy kell nézni, hogy két évre rá 55.10-zel nyerték meg a junior Eb-t. Addig olyan még nem is volt, hogy 55.91-gyel valaki nem lett dobogós, de akkor kivételesen erős volt a mezőny. A tokiói olimpia is emlékezetes volt, bár inkább a csalódottság miatt, akkor sokkal jobb formában voltam, mégsem sikerült jól. Talán az is közrejátszott, hogy a járvány miatt be voltunk zárva, kicsit magunkra voltunk hagyva, nem tudom, de az biztos, hogy több volt benne. Amikor hazajöttem, rá két hétre egy hazai bronz kategóriás nemzetközi versenyen hatvan méter feletti eredménnyel nyertem, és a sorozatomban kétszer is hatvan felett dobtam.

– A riválisaival jó volt a viszonya? 
– Amikor bejelentettem a visszavonulásomat a közösségi médiában, vagy tizenöt-húsz gerelyhajító írt rám, hogy milyen jó volt velem versenyezni, és sok sikert kívánnak nekem az életben. Egy idő után megismertük egymást a nemzetközi mezőnnyel, sokszor egy szobában laktunk, és bármennyire is versengünk egymással, mindig jó volt a kapcsolatunk.

– Nyilván egy sérüléssel nem lehet mit kezdeni, de ha visszatekint a pályafutására, hogy érzi, kihozott magából mindent? 
– Biztos vagyok benne, hogy maradt még bennem, elég, ha csak a 2024-es évre gondolok, amikor edzéseken már év elején, a hidegben 63 méter felett is dobtam, amire korábban nem nagyon volt példa. Február 18-án versenyeztem először, majd tíz napra rá, és akkor még nem is állt össze annyira a nekifutás és a mozgás, mégis hatvan fölé jutottam. Megdönthettem volna az egyéni csúcsomat, a végén már nem volt olyan edzés, hogy ne tudtam volna hatvan méter felett dobni. Nagyon elkaptam.

– Meghozta a döntést, visszavonult. Hogyan tovább? 
– Azt mindig szem előtt tartottam, hogy ha egyszer be kell fejeznem a sportolást, ne úgy legyen vége, hogy semmihez sem értek. Amúgy is fontosnak tartom, ha valaki le van terhelve fizikailag, legyen szellemileg is, kapjon más ingereket. 2023-ban iratkoztam be a komplex rehabilitációs mesterszakra, ami mindig is érdekelt, már csak a sok apró sérülés miatt is, hogy ezeket hogyan lehet kezelni, hol van a prevenciós határ. Már annyit jártam gyógytornászhoz és masszőrhöz, mint más egész életében sem, és nagyon tetszett, hogy milyen gyakorlatot miért végzünk, szerettem megismerni az okokat, a hátteret, és ami használt, azt beépíteni a felkészülésembe. Így ha később valami problémám volt, tudtam, mit kell csinálnom, próbáltam kitapasztalni és mindig előre gondolkodni. Ezt jó lenne majd valamilyen formában átadni másoknak, más sportágakban is, egy komplex csomagot kifejleszteni és átadni. Egyébként januárban fogok államvizsgázni, és azon is elgondolkodtam, hogy belevágok egy PhD-képzésbe.

– És most mi a helyzet? 
– Elkezdtem foglalkozni sportmarketinggel a klubomban, a Szolnoki Sportcentrumban, és elvállaltam egy gyerekcsoport atlétikaedzéseit is, hogy semmiképp se szakadjak el a sportágtól. De hogy bejön-e az edzősködés, majd hosszabb távon derül ki. Egyébként edzek továbbra is heti hatszor, ez a minimum elvárásom magam felé. Gerelyt viszont nem hajítok, mert az már nagyon nem esik jól a vállamnak, és kockázatos is. A párommal Szolnokon élünk, közel az atlétikai pályához, és remélem, idővel eljön majd a családalapítás ideje is.

– Mi az, amit a sportnak köszönhet? 
– Megtanított arra, hogy mindig lehet jobban csinálni, mindig van egy út, amin ha elindulsz, még jobb lehetsz. A sport megadta nekem annak a vágyát, hogy még jobb legyek, még többet tudjak, és soha ne elégedjek meg. Ha akadályba ütközöm, vagy átugrom, vagy ott maradok előtte, de akkor nem fejlődöm semmit, nem fogom tudni megcsinálni azt, amire igazán vágyom. Nekem az olyan, mintha feladtam volna. Ha elrontok egy dobást, az az én felelősségem, az én kezemben van a gerely, én irányítom, nem más tehet arról, ha nem sikerül. Rajtam múlik, milyen eredményt hozok ki magamból. Most a célom az, hogy a profi sportolói pályafutásom után a munkámban is elérjem ugyanazt a szintet, és az életem következő fejeze­tében is „olimpikon” lehessek.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. november 15-i lapszámában jelent meg.)