100 éves a Fiorentina 3. rész: futballisten lila köntösben

A Fiorentina története tele van fájdalmas fordulatokkal, elszalasztott nagy lehetőségekkel, sokszor igazságtalannak érzett vereségekkel. A klubot szeretni mindig is különleges lelkialkattal járt: Firenzében nem elég a győzelem, a szépséget, a méltóságot, a város történelméhez, rangjához illő stílust is megköveteli a közönség. És ha a mai szurkoló a közelmúlt hullámvasútja, a stadionkérdés, az elmaradó nagy áttörések vagy egy-egy különösen fájó vereség után vigaszt keres, aligha találhat biztosabb menedéket a nosztalgiánál. A mai magyar Fiorentina-szurkolók jelentős része minden bizonnyal nem az 1956-os bajnokcsapat, Julinho vagy Kurt Hamrin miatt választotta a lilákat. Sokkal valószínűbb, hogy Roberto Baggio miatt, aki a nyolcvanas évek végén arcot adott a lenyűgöző olasz város együttesének, és az ő pályafutását valamelyest már Magyarországról is követni lehetett.

Az építészeti vállalkozással foglalkozó Pontello család feje, Fulvio Pontello 1980-as tulajdonszerzése után a Fiorentina az ’50-es, ’60-as évekbeli sikerek után ismét nagyratörő terveket kezdett szőni. A klub néhány évvel Baggio érkezése előtt, 1981–1982-ben már karnyújtásnyira volt a harmadik scudettójától, a következő idényekben pedig olyan klasszisok fordultak meg a csapatban, mint Daniel Passarella, Claudio Gentile vagy Sócrates, csupa vb-aranyérmes, de az új nagy korszak igazi arca nem világbajnokként, hanem egy sérült, alig 18 éves tehetségként érkezett meg a reneszánsz fővárosába.

Roberto Baggiót 1985-ben szerződtette a Fiorentina a harmadik ligás Lanerossi Vicenzától. Az üzlet akkor is óriásinak számított (2.7 milliárd líra, átszámítva 920 ezer font), különösen azért, mert a támadó térde súlyosan sérült volt, s első firenzei idényében egyetlen mérkőzésen sem lépett pályára. A klub mégis hitt benne, és egy svájci specialistára bízta a kezelését. A türelem később kifizetődött: Baggio Firenzében nem csupán kiváló labdarúgó lett, hanem a város választott fia.

Csak második idényében, az 1986–1987-es bajnokságban mutatkozott be a Serie A-ban a Sampdoria elleni mérkőzésen, majd továbbra is fennálló térdproblémái miatt csupán az évad végén játszhatott huzamosabb ideig. Első Serie A-gólját Diego Maradona Napolija ellen szerezte meg szabadrúgásból 1987. május 10-én, a bajnokság utolsó fordulójában, a találat döntetlent, a döntetlen pedig a Napolinak bajnoki címet, a Fiorentinának bennmaradást eredményezett.

A következő idényekben azonban egyre világosabbá vált, hogy a Viola kezében ritka kincs van. Baggio olyan szépen futballozott, hogy arra nincsenek szavak. Aki látta játszani, annak nem kell ecsetelni, aki pedig nem látta, annak a YouTube mellett azt tudjuk tanácsolni, képzeljen el egy labdarúgót, akit a futballistenek a lehető legjobb kedvükben teremtettek. A könnyed cselek, a váratlan passzok és a pontos szabadrúgások különleges elegyet alkottak a játékában. A klasszikus olasz fantasista és a modern támadó között képezett átmenetet, olyan tízes volt, aki nemcsak passzolt és cselezett, hanem maga is eldöntötte a mérkőzéseket. Michel Platini fogalmazott a legtalálóbban, amikor arról kérdezték, mi Baggio igazi posztja, ő azt felelte: „Kilenc és feles.” Lehetett bárhol a pályán, nála volt a legjobb helyen a labda. A bozontos, göndör haj (akkor még copf nélkül!), a visszafogott, szinte félénknek tűnő arckifejezés és a labdával mutatott pimasz szabadság együtt különös jelenséget hozott létre. A futballvilág később „Il Divin Codino”, vagyis az Isteni Copfocska néven ismerte meg, Firenzében viszont előbb egyszerűen csak Roberto volt: a fiú, aki miatt érdemes kimenni a Stadio Comunaléba.
A svéd vezetőedző, Sven-Göran Eriksson csapatában Baggio különösen jól megértette magát Stefano Borgonovóval. A Baggio, Borgonovo páros a nyolcvanas évek végének egyik legszórakoztatóbb olasz támadókettőse lett: a fantasista és a befejező csatár, a váratlan megoldások és az ösztönös gólérzék találkozása. Az 1988–1989-es idényben Baggio és Borgonovo együtt 29 gólt szerzett, a Fiorentina pedig bejutott az UEFA-kupába, miután Baggio gólpasszának is köszönhetően legyőzte az AS Romát az UEFA-kupáért zajló rájátszásban. A svéd edző látványos támadófutballt ígért, a két támadó pedig valóra váltotta a szurkolók álmát.

Baggio 1985 és 1990 között 136 tétmérkőzésen 55 gólt jegyzett a Fiorentinában. A számok önmagukban is sokat mondóak, de nem magyarázzák meg, miért maradt ennyire mély a nyoma. Nem pusztán a találatok miatt szerették, hanem mert képes volt arra, amire csak a legnagyobbak: egy mozdulattal megváltoztatni a meccs hangulatát, egy csel után a futballt valami könnyed, természetes művészetnek láttatni.

Az 1989–1990-es idény a Fiorentina történetének egyik legkülönösebb és legfájdalmasabb fejezete. A Benficához elcsábított Erikssont a kispadon váltó Bruno Giorgi irányításával a bajnokságban a kiesés ellen küzdött a Viola, ráadásul a stadionját a világbajnokságra fel kellett újítani (mint most a 2032-es Eb-re), így hazai mérkőzései java részét más városokban, Perugiában, Arezzóban vagy Pistoiában kellett lejátszania. Európában ugyanakkor egészen más arcát mutatta: az Atlético Madrid, a Sochaux, a Dinamo Kijev (a párharc egyetlen gólját Baggio szerezte), az Auxerre és a Werder Bremen kiejtésével bejutott az UEFA-kupa döntőjébe!

A fináléban azonban a Juventus következett. Már önmagában a párosítás is felkavaró volt: a Bianconeri és a Viola közötti ellenszenv régi keletű (lásd keretes írásunkat), a toszkánok szemében a Juventus nem egyszerűen rivális, hanem a nagyobb, gazdagabb és hatalmasabb északi futballvilág megtestesítője. A futballtörténelem első színolasz döntőjében a torinói első mérkőzést a Juventus 3–1-re megnyerte. A visszavágót a Fiorentina addigi „hazai pályája”, a perugiai stadion betiltása miatt Avellinóban rendezték meg, olyan közegben, amelyet a szurkolók joggal érezhettek idegennek. A találkozó 0–0-ra végződött, a kupát a Juventus játékosai emelhették fel.

A firenzeieknek azonban még ennél is fájóbb veszteséget kellett feldolgozniuk. Ez volt Baggio utolsó mérkőzése lila mezben: a támadó éppen az ősellenség Juventushoz igazolt. A játékoseladás a döntő napján vált véglegessé. Pontello ugyanis rábólintott a torinóiak akkor világrekordot jelentő, 25 milliárd lírás (8 és fél millió fontos) ajánlatára, amihez még hozzácsapták a kölcsönben lévő Renato Buso végleges játékjogát is, no meg a Juve-tulaj Agnelli család felajánlotta a firenzei építési vállalkozónak, hogy beszállhat alvállalkozóként nagy infrastruktura-beruházásaiba.

Mindez Firenzében persze senkit sem vigasztalt. A szurkolók tiltakoztak, zavargások törtek ki, amelyekben ötven ember sérült meg.

Baggio firenzei történetében volt valami operai: a zseni, akiért rajong a város, majd elragadják tőle…

Roberto Baggio aztán Juventus-játékosként lett igazi világsztár és aranylabdás, de nem szakította el a firenzei köteléket. Az átigazolását bejelentő sajtótájékoztatón nem volt hajlandó felvenni a Juve-sálat, és amikor először tért vissza ellenfélként Firenzébe 1991. április 6-án, ő volt a kijelölt büntetőrúgó, de nem akarta elvégezni a tizenegyest (átengedte Luigi De Agostininek, aki ki is hagyta), emiatt lecserélték, levonulásakor pedig felvett és magához szorított egy pályára dobott lila sálat.

A jelenet a Fiorentina-szurkolóknak többet mondott bármely nyilatkozatnál.

(A következő részben: A Baggio-örökség éltetője – Gabriel Batistuta)  

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 3-i lapszámában jelent meg.)