100 éves a Fiorentina 4. rész: az Oroszlánkirály lila birodalma

Roberto Baggio előző fejezetben tárgyalt firenzei története az elragadott zsenié volt. Gabriel Batistutáé a maradó hősé. Az előző részben felidézett olasz művész egyetlen csellel képes volt megváltoztatni a mérkőzés hangulatát, az argentin csatárnak ehhez gyakran egyetlen lövés is elég volt. Baggio mellett a futball könnyednek látszott. Batistuta mellett ellenállhatatlannak. Másféle szépség volt ez: nem finoman megrajzolt vonal, hanem határozott ecsetvonás. A Fiorentina közönsége pedig, amely Baggio 1990-es eladásakor úgy érezte, elvették tőle a legféltettebb kincsét, hamarosan új kedvencet talált.
Batistuta 1991-ben érkezett Firenzébe, az argentin válogatottal megnyert Copa América után. Mario Cecchi Gori klubelnök olyan csatárt szerződtetett, aki a River Plate-ben és a Boca Juniorsban egymást követő években bizonyította, hogy a kapu előtt nem ismer különösebb udvariassági szabályokat. Az első olasz bajnoki idényében 13, a másodikban 16 gólt szerzett. Csakhogy az utóbbi teljesítmény sem mentette meg a Fiorentinát: az 1992–1993-as évad végén kiesett a Serie A-ból.

A város büszke lakóinak ekkor még nem lehetett biztos válaszuk arra, Batistuta csak átutazó-e, vagy valóban közéjük tartozik, a kiesés a sztárfutballban ugyanis többnyire válóok. Egy válogatott csatárnak, aki a következő évben világbajnokságon akar szerepelni Argentínával, különösen könnyű megindokolnia, miért nem kívánja a másodosztály pályáin tölteni az idényt. Batistuta azonban maradt, és ezzel többet tett firenzei legendájáért, mint amennyit akár egy újabb gólzáporral elért volna.

Claudio Ranieri vezetésével a csapat azonnal visszajutott az élvonalba, az argentin pedig nem egy sikertelen klubtól menekülő alkalmazottként, hanem a helyreállítás egyik főszereplőjeként folytatta történetét. „Szenvedélyes örömmel játszottam egy kisebb együttesben. Elhatároztam, hogy segíteni fogok a Fiorentinának, hogy jobb legyen” – mondta a brit FourFourTwo magazinnak adott 2010-es interjújában.

Nem vitás, a legendájához a külseje is hozzátartozott. Első firenzei edzésére hosszú, csapzott hajjal, szandálban és pólóban érkezett. Az ízlésesen öltözködő olasz futballisták között egy argentin, aki láthatóan nem azért jött, hogy a csapattársak ruhatárával versenyezzen. „Edzeni mentem oda, nem divatbemutatón vettem részt” – mondta. Amikor társai – akik később elnevezték Oroszlánkirálynak – felajánlották, hogy elviszik vásárolni, nem jutottak vele messzire. „Attól nem leszel jobb játékos, ha jobban öltözöl” – érvelt a szépségre oly kényes városban.

A lila mez viszont rendkívül jól állt rajta. A visszajutás utáni, 1994–1995-ös bajnokságban Batistuta 26 góllal megszerezte az olasz gólkirályi címet. Ennél is látványosabb volt a rajtja: az első 11 forduló mindegyikében betalált, megdöntve Ezio Pascutti több mint három évtizedes rekordját. A Fiorentina végül csak 10. lett, de már volt egy olyan fegyvere, amelytől a legerősebb ellenfeleknek is tartaniuk kellett.

„Batigol” nem egyszerűen jó befejező csatár volt. Volt a játékában valami fenyegető bizonyosság. A védő sejthette, hová akar indulni, a kapus tudhatta, hogy lőni fog, mégsem feltétlenül segített rajtuk ez az ismeret. A lövései nem udvariasan kértek helyet a kapuban: elfoglalták.

A vérbeli csatárnak persze társak is kellenek. A Fiorentinának a portugál Rui Costa adta a teremtő képzeletet, Francesco Baiano a támadójáték másik fontos szereplőjét, Batistuta pedig azt, aki a lehetőséget gólra váltja könyörtelenül. Az 1995–1996-os idényben Ranieri csapata 4. lett a bajnokságban, és eljutott az Olasz Kupa döntőjébe. Az Atalanta elleni két mérkőzésen az argentin egy-egy gólt szerzett, a Viola összesítésben 3–0-val nyert. Hosszú várakozás után végre nem csupán emlékezni lehetett Firenzében egy trófeára, hanem ünnepelni is. Az év augusztusában pedig a bajnok AC Milan következett az olasz Szuperkupában. Batistuta kétszer talált be, a Fiorentina 2–1-re győzött. A csatár két trófea megszerzésében is oroszlánrészt vállalt.

A következő idényben a KEK-ben már az európai döntő közelségét is megérezhették a lilák, de az elődöntőben a brazil Ronaldo fémjelezte Barcelona az útjukat állta. A döntő nem jött össze, ám Batistuta Camp Nouban szerzett találata emlékezetes maradt, és a csatár tekintélyét az ilyen mérkőzések tovább növelték: nemcsak az olasz bajnokság védői tudták már, mit jelent, amikor lendületből a labdára érkezik.

A szurkolók 1996-ban életnagyságú bronzszoborral tisztelegtek előtte. Ritka gesztus egy aktív játékosnak, különösen olyasvalakinek, aki nem nyert bajnokságot a klubjával. Firenzében azonban a szeretet mércéje nem kizárólag a tabella volt. Batistuta az említett FourFourTwo-interjúban arról is beszélt, hogy a városlakók folyton ajándékokat hagytak a háza előtt. „Mindenfélét kaptam ételtől a motorkerékpárig! Mindent! Bort meg mindenfélét. Szinte mindennap volt valami.” Ő ezt nem valamiféle sztároknak járó természetes szolgáltatásként értelmezte. Úgy látta, a firenzeiek értékelik, amit a csapatért tesz, és így próbálják meghálálni. Nem tudott minden vágyat teljesíteni, de a város látta rajta, hogy minden erejével igyekszik.

A legnagyobb közös álom, a scudetto az 1998–1999-es idényben került elérhető közelségbe. Giovanni Trapattoni vezetésével a Fiorentina februárig a tabella élén állt. Rui Costa mellett ott volt a brazil Edmundo is, a csapatnak volt ereje, ötlete és olyan középcsatára, aki egyetlen helyzetből képes volt eldönteni a mérkőzést. Aztán Batistuta megsérült, Edmundo pedig elutazott három napra a riói karneválra… A két támadó hiánya akkor bontotta meg az együttest, amikor a bajnoki versenyfutás legélesebb szakasza következett. A Viola végül harmadik lett. Az ilyen idényeket egy város sohasem felejti el – nemcsak arra emlékezik, ami megtörtént, arra is, ami megtörténhetett volna. Batistuta azonban jóval óvatosabban beszélt erről, mint azok, akik biztosra veszik az elveszített aranyérmet. Amikor az interjúban megkérdezték, gondol-e arra, mi lett volna, ha tovább tud játszani, azt felelte: „Nem tudom. Jól játszottunk, senki sem tudja elképzelni, mi lett volna, ha nem sérülök meg.”  

A harmadik hely legalább a Bajnokok Ligája-szereplést meghozta. Az 1999–2000-es sorozatban pedig megszületett az egyik legtisztábban megőrzött Batigol-emlék: az Arsenal elleni győztes gól a Wembley-ben. Az Arsene Wenger-féle londoni csapatot ideiglenes otthonában legyőzni önmagában is nagy tett volt, de Batistuta rövid felső sarokba küldött lövését a szurkolók évtizedekkel később is maguk elé tudják idézni. A csatár mégsem a mozdulat látványosságát tartotta a legfontosabbnak. „Egy gól nem attól szép, ahogy belövöd, hanem attól, amennyit ér” – mondta a meccs után.
Kilenc év után Batistutának mind sürgetőbb lett, hogy bajnoki címet nyerjen. A Fiorentinában sok mindent megkapott, amit egy futballista kívánhat: szeretetet, tekintélyt, biztos helyet a klub emlékezetében. Scudettót azonban nem. Utolsó firenzei bajnokiján, 2000-ben a Venezia ellen mesterhármast szerzett, és 152 Serie A-góllal zárta lila mezes pályafutását. A búcsú is olyan lett, amilyen ő volt: nem halk elköszönés, hanem újabb három találat.

Az AS Roma vitte el. Mert Fabio Capello azt mondta, ha Francesco Totti mellé megkaphatná Gabriel Batistutát is, szállítani tudná Rómába a scudettót, Franco Sensi elnök pedig hitt neki – és milyen jól tette! A „farkasok” első nekifutásra, 2001-ben meg is nyerték vele a bajnokságot (azóta sem), és Tottival még évekig legendás párost alkotott az argentin.

„Nagyon szeretem Firenze városát, és természetesen a csapatot is. Mindent megtettem, hogy megnyerjük a bajnokságot a Fiorentinával, de sajnos ez képtelenség volt” – mondta. Amikor 2000. november 26-án ő szerezte az AS Roma győztes gólját a Viola ellen, sírva fakadt. „Kilenc éven át játszottam a Fioren­tina színeiben. Kilenc éven át szurkoltam is a Fiorentinának. Három gyermekem Firenzében született” – magyarázta kéretlenül is a könnyeit.

Távozását azonban nem bocsátotta meg mindenki. Firenzei bronzszobrát egy éjjel elvitték és összetörték. De a darabok fölött vita tört ki, volt, aki hazavitte, és ereklyeként őrzi. Majd elneveztek róla egy csillagot a Fiorentina szurkolói. „Remélem, sohasem robban fel!” – kommentálta, amikor erről tájékoztatták.

(VÉGE) 

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 10-i lapszámában jelent meg.)