A hullámvasutazás végén – interjú Terbócs Istvánnal

– Nagyon hosszú volt az előző idény, az A-csoportos világbajnokság május második felében ért véget, de szeptember közepén már el is kezdődött az új klubévad. Mennyire tudta kipihenni magát?  
– Az idény vége után szinte rögtön Egyiptomba utaztunk a barátnőmmel, később pedig még Horvátországban is nyaraltunk. Közben persze edzettem is, valamint aktívan pihentem, édesapámmal medencét építettünk, minden napra jutott program.

– Szerencsére kellemes „probléma”, hogy az elit világbajnoksággal nagyon hosszúra nyúlik az idény. Mekkora kihívás erre a rövid nyári szünet alatt felkészülni?  
– Nem feltétlenül szokott ahhoz a magyar jégkorongozó, hogy május végén még játszik, a ligák sem így vannak felépítve. Az ICEHL és az Erste Liga már szeptember közepén startol, míg az NHL jóval később. Bár meglepő lehet, de inkább mentálisan vesz ki többet belőlünk, hiszen magához a terheléshez hozzá vagyunk szokva. Fejben nehezebb „egyben maradni”, mert egy hosszú évad alatt hullámvölgyek is adódhatnak – nekem is tartogatott nehézségeket az előző idény…

– Ha már említette: bár jól indult az évada, idővel egyre kevesebb lehetőséget kapott Fehérváron. Következett az A-csoportos vb tavasszal, amelyen a válogatott egyik, ha nem a legjobb játékosa volt, gólokkal, pontokkal is kitűnt. Hogyan élte át ezt a hullámvasutazást?  
– Huszonkilenc évesen tapasztaltam először nehezebb időszakot a pályafutásomban – alapvetően jó, hogy „csak” ilyen későn. A legtöbb játékos átmegy hasonló perióduson, de nem számítottam rá, hogy engem éppen most ér el. A barátaimtól, a barátnőmtől, a családomtól és a csapattársaimtól is sok segítséget kaptam, próbáltam én is megfelelően hozzáállni. A klubidényt kissé elengedtem a végére, de ez kellett ahhoz, hogy mentálisan és fizikailag is egészséges maradjak, és „éhes” legyek a válogatottban. A világbajnokságra rendbe akartam tenni magam, mert segíteni szerettem volna a csapatot, még véletlenül sem lehúzni. Az idény közben több interjúban elmondtam, hogy a válogatott összetartásai nekem olyanok voltak, mint hajótöröttnek egy étellel, itallal megrakott ladik – átsegítettek a nehezebb időszakokon. Az sem volt véletlen, hogy az összes összetartáson részt vettem a válogatottal, előrevitt, hogy kikapaszkodjak a gödörből.

– A Fehérvár hosszabbított a kanadai vezetőedzővel, Ted Denttel erre az évadra is. Új idény, új fejezet?  
– Szerintem működik majd a kapcsolatunk az edzővel, sok minden átrendeződött a klubon belül is. Új idény, új lap, én hiszek ebben. Még egy év volt hátra a szerződésemből, nem szerettem volna váltani, továbbra is Fehérváron játszom, és remélem, sokáig így is marad. Szeretek a Volánban hokizni, öt év után jött az első nagyobb nehézségem, nem szerettem volna, hogy ez bármit is befolyásoljon a közös jövővel kapcsolatban.

– A válogatottal együtt fantasztikus teljesítményt nyújtott a májusi elit világbajnokságon. Mi volt a titka?  
– A klubidényt követően már alig vártam a válogatott felkészülésének kezdetét, újra felszabadultan tudtam játszani. Csak magyar hokisokkal voltam körülvéve, akikkel azonos volt a célunk. Izgatott voltam a torna előtt, de ezt az érzést átéltem már egy évvel korábban is. Ahhoz a csapathoz képest egy-két változás volt csak a keretben, mindenki ezer éve ismeri egymást. Kicsit olyan érzés, mintha az ember hazamenne a másik családjához, és talán ez az egyik legnagyobb erőssége is a válogatottnak. Az évek alatt igazi családdá értünk, nyilván akadnak érkezők és távozók, de ettől függetlenül megvan a közös értékrendünk, hogy mit szeretnénk képviselni. Aki ebbe a közösségbe csöppen, az első naptól érti ezt. A régebbi nézeteltérések teljesen megszűntek, jó ebbe a közegbe megérkezni. Amikor pedig remek a hangulat, a nehézségeket is kissé könnyebb elviselni. Sohasem akadt olyan pillanat, amikor azt gondoltam volna, de jó lenne most máshol lenni. Fontos mérföldkő volt a magyar stáb kinevezése, azóta pedig tényleg összetartó családként működünk.

– Mitől ilyen különleges a légkör a válogatottban?  
– Sohasem mutogatunk egymásra, inkább a megoldásra koncentrálunk, ismerjük az értékrendet, mindig a maximumot akarjuk adni. Szinte sohasem úgy lépünk jégre az A-csoportban, hogy mi vagyunk az esélyesek, mégis próbálunk mindent megtenni, a legjobbunkat nyújtani – ebben világszínvonalat kell hoznunk.

– Mennyire volt fontos ebből a szempontból a 2024-es bolzanói divízió 1/A-világbajnokság? A csapattagoknak nem lehetett könnyű torna, mégis összezártak és végül sikerült feljutniuk.  
– Olaszországban a mostani stáb tagjainak java része már ott volt, és a játékosokkal együtt össze tudtunk tartani. Lehet, hogy ha nincs Bolzano, akkor nincs a 2025-ös bennmaradás a herningi elit vb-n és a helyünk megőrzése a 2026-os zürichi vb-n sem. Mindenki hozzátette a magáét a kirakóshoz. Szerencsés vagyok, mert még együtt játszhattam néhány régi motorossal is annak idején, így tudom, milyen érzés fiatalként csatlakozni a válogatotthoz. Remélem, a mostani ifjaknak is hasonló érzéseik vannak.

– Az idei svájci világbajnokságot hova tenné a karrierjében?  
– Hasonló hullámvasutazást még sohasem éltem át karrierem során. Érzelmekkel teli volt, s ezt követően egy ilyen teljesítmény nagy jelentőségű. Csapatszinten akkor tudtam volna minden idők legjobb világbajnokságának titulálni, ha a britek előtt az osztrákokat is megverjük, és hat ponttal maradunk benn. Ezért is voltam csalódott az Ausztriától elszenvedett 4–2-es vereség után, nagyon szerettem volna, ha másként alakul az a meccs.

– 2027-ben sem lesz könnyű dolguk az elit mezőnyében, a nehezebb csoportba kerültek, Kanadával, az Egyesült Államokkal, Csehországgal, Szlovákiával, Lettországgal, Norvégiával és Kazahsztánnal mérkőznek meg. Mit szólt a sorsoláshoz?  
– A két feljutó közül szerintem Kazahsztán nekünk jobb, mint Ukrajna – akadt, aki egyetértett velem, és volt, aki nem. Nyilván erős a csoportunk, de nem feltétlenül mondanám rossz sorsolásnak. Ebből kell főznünk, már kétszer megcsináltuk, semmi sem tart vissza minket, hogy újból kiharcoljuk a bennmaradást. Magas színvonalú edzőmérkőzéseket tudunk játszani az idény közben, és szükség is lesz rájuk. Bizonyos periódusokban szinte bárkivel képesek vagyunk felvenni a versenyt, az a feladat, hogy az erős teljesítményt minél hosszabb ideig bírjuk, akár 21 harmadon keresztül – nyilván ez a távoli célunk. Az évek alatt kitolódtak a jobb időszakaink a minőségi csapatok ellen, persze a cél még messze van, de Norvégia is elkezdte valahol ezt húsz éve: liftezett, majd az elit mezőnyben ragadt, most tavasszal pedig érmet nyert. Nem azt mondom, hogy húsz év múlva biztosan érmesek leszünk, de a norvégokról is kevesen gondolták volna, hogy idáig jutnak. Mi most megpróbáljuk kitaposni az utat a következő generációnak, reméljük, az edzők majd még nagyobb merítésből válogathatnak.

– Térjünk vissza a klubjához: az új évad nehezebben indult önnek, a sérülése miatt később tudott csatlakozni a társaihoz. Hogy van? Mit vár az immár 14 csapatos ICEHL-idénytől?  
– Problémás, lassan gyógyuló sérülésem volt, de az utolsó két felkészülési mérkőzésen már jégre léphettem. A keretünk fiatalabb lett, ez mindig jó jel, jobb, ha olyan fiatal játékosok vannak itt, akik szeretnének fejlődni. Ez jó hatással van a teljesítményünkre és a csapatkohézióra is, sokkal nyitottabbak, könnyebben beilleszkednek. Vártam már a kezdést, kíváncsi voltam, hogy a többiekhez képest hogyan állunk, milyen erőt képviselhetünk a bajnokságban. Sok minden történt az elmúlt hónapokban, de a lényeg, hogy az alapszakasz végén legyen olyan pozíciónk, hogy ne kelljen izgulnunk az utolsó találkozókon, ott leszünk-e a rájátszásban.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 3-i lapszámában jelent meg.)