Ha nem Pogacar, akkor ő – Simon Zoltán publicisztikája

A háromhetes körversenyek közül nekem mindig a Vuelta a Espana a legizgalmasabb. Nem azért, mert a Tour de France-nál nagyobb lenne a presztízse, vagy mert a Giro d’Italiánál szebb lenne a dísz­let, hanem mert ebben a versenyben van a legtöbb bizonytalanság. Augusztus végére és szeptemberre már mindenkin ott van egy teljes idény súlya: jönnek azok közül többen, akik a Touron remekeltek, azok, akik a világbajnokságra készülnek, és azok is, akiknek addig csalódás volt az évük, ezért utolsó nagy lehetőségként tekintenek a Vueltára. Ehhez jön az útvonal, tele hegyekkel, meredek falakkal és kiszámíthatatlan befutókkal. Egyetlen rossz nap sokszor többet számít, mint két jó hét.Az idei szezon ebből a szempontból különösen jól megmutatta a három nagy körverseny közötti különbséget. A Giro d’Italiát Jonas Vingegaard egyeduralma tette egyértelművé, a Tour de France pedig ismét Tadej Pogacar villogását hozta. A Vueltán viszont minden megvolt ahhoz, amit ebből a versenyből szeretek: nagy nevek, eltérő célok, hegyek, bizonytalanság, bukás (csak a drámai hatás miatt, nem azért, mert fájdalmat szeretnék bárkinek is), fordulat és végül olyan győztes, akiről néhány hónappal korábban még azt sem lehetett biztosan tudni, képes lesz-e újra azon a szinten versenyezni, amelyen korábban.

Tadej Pogacar addig, amíg versenyben volt, egyértelműen a legerősebbnek tűnt. Az első hat szakaszból hármat megnyert, a 6. etapon, az El Bartolo emelkedőjén pedig megint úgy indult meg, ahogy az utóbbi években megszoktuk tőle: 24 kilométerrel a cél előtt támadott, és mindenkit leszakított. Csakhogy ezúttal történt valami szokatlan. Enric Mas egyedüliként visszaért rá. Pogacar később elmondta, hogy a csapatrádión azt hallotta, már negyven másodperc körüli előnye van, Mas nevét pedig nem is említették neki, ezért megdöbbent, amikor a spanyol utolérte, sőt egy pillanatra el is ment mellette. Pogacar végül megnyerte a szakaszt, Mas második lett, és összetettben is feljött a második helyre.

Ettől még nem fordult meg a Vuelta. Sőt. A következő nap végén Pogacar 3:50 perccel vezetett Mas előtt, vagyis az összetett továbbra is egyértelműen a szlovén kezében volt. A verseny sorsát nem Mas taktikai győzelme, hanem Pogacar bukása változtatta meg. A 8. szakaszon, a Puerto de Barx előtt, nagy sebességnél került földre. Megpróbált visszaülni a kerékpárra, de a sérülései miatt nem tudta folytatni a versenyt.

Mas pedig egyik pillanatról a másikra az összetett élén találta magát. Hivatalosan ő lett a piros trikós, de az eredményhirdetésen nem akarta magára ölteni. Azt mondta, Pogacar bukott egy kő miatt, ő pedig nem versenyben vette el tőle a vezetést. Ez nem versenyjogi helyzet volt, hanem gesztus. Másnap viszont már nem kellett magyarázni, miért van rajta a piros. Az Alto de Aitanán záruló, több mint ötezer méter szintemelkedést tartalmazó szakaszon megnyerte az etapot, és 1:18 percre növelte előnyét Primoz Roglic előtt. „A trikó tényleg szárnyakat ad” – mondta utána.

Egy rivális bukása megváltoztathatja egy háromhetes verseny erőviszonyait, de megnyerni attól még nem fogja helyetted senki. Masnak onnantól még két hetet kellett hibátlanul végigversenyeznie, miközben Roglic, Felix Gall és a többiek folyamatosan keresték a lehetőségét annak, hogy megbontsák a Movistar kontrollját.

Mas viszont egyre magabiztosabb lett. A Calar Altón 27 másodpercet nyert fő riválisain, a Sierra de La Panderán a Movistar csapattaktikája újabb előnyt hozott. A spanyol később úgy fogalmazott, hogy tökéletes volt a stratégia: két csapattárs elöl, Raúl García Pierna pedig olyan tempót diktált a végén, hogy maga Mas is a határon volt, Roglic viszont leszakadt. A jerezi, 32.1 kilométeres egyéni időfutam előtt sokan azt várták, hogy ott nyílhat újra a verseny. Mas veszített Roglichoz képest, de csak 33 másodpercet, és 1:37-es előnnyel maradt az élen. A célban azt mondta: nagyjából ennyi veszteséggel számoltak.

Ez a mondat sokat elárul arról, hogyan nyerte meg a Vueltát. Nem látványos uralkodással, nem úgy, mint amikor Pogacar vagy Vingegaard egy-egy Grand Touron egyszerűen magasabb polcon van mindenkinél, hanem kontrollal, taktikával, jó önismerettel és azzal, hogy a döntő napokon nem hibázott. Ettől még a szakaszok végig nyíltak maradtak, az erőviszonyok kiegyenlítettebbek voltak, a hegyi napokon pedig érezni lehetett, hogy egy rossz döntés vagy egy rossz fél óra mindent átírhat.

A 20. szakaszt, a La Calahorra és a Collado del Alguacil közötti 186.8 kilométeres királyetapot sokan az utóbbi évek egyik legjobb, legizgalmasabb háromhetes szakaszaként emlegették. Több mint ötezer méter szintemelkedés, folyamatos támadások, szétszakadó csoportok, és közben Masnak az volt a feladata, hogy senkit se engedjen vissza az összetettben. Végül nemcsak megvédte a piros trikót, hanem 2:15 percen tartotta előnyét Roglic előtt. A cél után már nem a számokról beszélt. Azt mondta, életében először érez így, az utolsó kilométereken pedig már csak visszaszámolt.Ennek akkor van igazi súlya, ha visszamegyünk egy évvel korábbra. Mas 2025-ben a Tour de France 7. szakaszán bukott, és a bal lábán egy már meglévő visszeres területet ütés ért. Eleinte izom­problémára vagy rosszul beállított cipőre gyanakodott, a fájdalom viszont egyre nagyobb lett, végül már járni is alig tudott. A Tour 18. szakaszán feladta a versenyt, majd augusztus elején a Movistar bejelentette: a bal lábán tromboflebitist diagnosztizáltak nála – lehetséges poszttraumás eredettel.

Mas nem kerékpározhatott, intenzív fizikai aktivitást sem végezhetett, a szezonja begejeződött. Augusztus végén még arról beszélt, hogy fogalma sincs, januárban, februárban, márciusban vagy áprilisban tud-e újra versenyezni. Október 13-án megoperálták: a beavatkozás a bal láb visszeres elváltozásainak kezelésére irányult. Decemberben még azt mondta, lelkileg jól van, fizikailag viszont hosszú a folyamat, és neki az a legfontosabb, hogy újra megtalálja régi önmagát.

2026 januárjának végén, a Challenge Mallorca csapatidőfutamán tért vissza. Olyannyira bizonytalanul, hogy még azt sem tudta, eljut-e a célig. Tavasszal elindult pályafutása első Giro d’Italiáján, de később maga is elismerte: túl korán hitte azt, hogy ismét Grand Tour-dobogóért mehet. Az edzésadatok jobbak voltak, mint a versenyvalóság, csak a spanyol körverseny előtt mondta: újra élvezi a szenvedést.
Ezért különleges, hogy a Vueltán jutott el oda, ahová egész pályafutása során várták. Mas 2018-ban már második volt ezen a versenyen, 2021-ben és 2022-ben ismét második, 2024-ben harmadik. A Touron is volt ötödik 2020-ban, a Movistar 2020 óta rá építette Grand Tour-terveinek jelentős részét, 2025-ben pedig 2029-ig hosszabbított vele. Stabil volt, megbízható, újra és újra ott állt a dobogó közelében, de a nagy győzelem hiányzott. Az a fajta győzelem, amely egy jó háromhetes versenyzőből Grand Tour-győztest csinál.

Granadában végül 2:15 perces előnnyel végzett Roglic és 2:44-gyel Gall előtt. Ez volt pályafutása első Grand Tour-győzelme és ötödik Vuelta-dobogója. A Movistarnak is történelmi siker: a csapat 2019, Richard Carapaz Giro-győzelme óta nem nyert férfi Grand Tourt, Vueltát pedig Nairo Quintana 2016-os sikere óta nem. A spanyol kerékpársport számára még nagyobb a távlat. Legutóbb Alberto Contador nyert spanyolként háromhetes körversenyt, még 2015-ben a Girót. Tizenegy év, három hónap és tizenhárom nap telt el a két győzelem között. 2017-ben a Vuelta utolsó szakaszán Contador mellé gurult, átölelte, majd a kamerába mondta, hogy Mas a kerékpársport egyik jövőbeli nagy alakja.

És talán ezért volt ez a Vuelta annyira Vuelta. A legerősebbnek tűnő versenyző kiesett. A későbbi győztes előtte egyszer hegynek felfelé utolérte őt. A piros trikó előbb egy bukás miatt került Masra, aztán másnap már saját erőből tette vitathatatlanná, hogy méltó rá. A hegyek nem döntötték el azonnal a versenyt, az időfutam sem fordította meg, a királyszakasz pedig nem formalitás lett, hanem valódi végjáték.

Éppen ezért nem érzem úgy, hogy Enric Mas „megörökölte” ezt a Vueltát. A lehetőséget valóban Pogacar bukása nyitotta meg előtte, de a versenyt utána még meg kellett nyerni. Mas pedig megnyerte. Egy évvel azután, hogy azt sem tudta, mikor ülhet újra versenyen kerékpárra, sorra lemaradt a legnagyobb viadalok első helyéről, úgy érkezett Granadába, hogy már senki sem vehette el tőle a piros trikót. Ha valamiért szeretem a Vueltát, éppen az ilyen történetek miatt. Enric Mas a győzelme után azt mondta, senkinek sem szabad feladnia az álmait.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!