Sötétség a fényes diadal előtt

Olah Werner megfejtette a titkot. A magyar csapat tolmácsa, aki szabadidejében a vilceai teniszezők vezetője, gondterhelt arccal mondta: "Nem ebben a létesítményben volt a gond, hanem a környéken zárlatos lett az egyik főkábel, amely lángra is lobbant. Teljes sötétségbe borult a városrész és a sportcsarnokot tartalék energiaforrásra kellett kapcsolni…"
Bukarest egy része sötétségbe borult.
Éppen az a kerület, ahol a mi lányainkat ötezer román utálta, de nagyon. Gyűlöletes volt a fogadtatás, pokoli a hangulat. Aztán egyszercsak kialudtak a fények, éppen amikor a magyar csapat támadott. Erre aztán senki sem számított - sem a felfokozott hangulatban szurkolóik által már-már eksztázisba hajtott románok, Hutupan kapussal az élen, sem pedig a Pálinger - Kántor, Siti B., Simics, Kökény, Farkas Á., Kirsner hetesfogattal kezdő magyar válogatott tagjai. Senki sem tudta mi történt, a két horvát bíró zavartan nézett egymásra (illetve nézett volna ha a koromsötétben megtalálják egymást…), majd kis idő múltán történt valami. A bukaresti sötétséget halvány fény váltotta fel. Nem volt az valamiféle fénypompa, sokkal inkább mintha a románok sok-sok gyertyát gyújtottak volna. Fővárosuk egyik büszkeségében, a Germanescu csarnokban, amely ott őrizte hűen a román építészet sajátosságait, a gigantománia jeleit, s ha hiszik, ha nem, annak idején Ceausescu fényűzően berendezett pihenő lakosztálya volt itt, mi több, a márvány lépcsőket a díszpáholy környékén most is bársonyszőnyeg borítja.
A dátum egyébként 2000 decembere.
A Romániában rendezett negyedik női Európa-bajnokság.
Ott és akkor találkozott az elődöntőben a román és a magyar csapat, méghozzá valami leírhatatlan hangulatban. Az akkori tudósításból kiderült, hogy mintegy ezer rendőr ügyelt a biztonságra, megtöltöttek egy szektort, voltak közöttük civilruhások, terepszínű ruhába öltözöttek, antantszíjjal és bakanccsal feldíszített vitézek. Mintha valami ostromra, háborúra készültek volna. De nem volt ez túlzás, a Germanescu-csarnokot megtöltö ötezer román és a Sepsiszentgyörgyről érkező, piros-fehér-zöld lobogókat lengető néhány tucat bátor magyar aligha felejti el azt a mérkőzést.
Ellenségeskedés, gyűlölet.
Így fogadták akkor is a magyarokat Bukarestben, csakúgy mint korábban számtalan alkalommal, bármilyen sportág képviselőiként is lépték át a román határt a magyar versenyzők. De az a sötétség, amely akkor a Germanescu-csarnokot borította, mindenen túltett, s nem csupán a fények kihúnyása miatt…
De mit nekünk zordon Kárpátok…
Nem véletlenül tartott a mieinktől Dumitru Musi román kapitány, az őrület mérkőzését a mieink nyerték 25-24-re, bejutva az Európa-bajnoki döntőbe, amelyben aztán az ukránokat is sikerült megvernünk 32-30-ra, méghozzá úgy, hogy két román bíró dirigált a fináléban.
Azóta négy év telt el.
S mi, magyarok most is jobbak voltunk a románoknál.
Nem csupán a pályán, a lelátón is.