Éles: Talán egyszer nekem is jut egy középszintű csapat
– Miért érzik sokan úgy, hogy ön, a volt közönségkedvenc valójában nincs a helyén, hiszen kortársai közül jó néhányan már élvonalbeli klubok edzői?
– Fogalmam sincs. Volt csapattársaim közül Török Lajossal, Zsigmond Gyurival, Fazekas Nándival, Tombor Csabival a legkisebbekkel igyekszünk megszerettetni a kézilabdát. Nézzen körül, hol lehet ennyi tágra nyílt tekintetű gyerekkel találkozni manapság? Szinte reggeltől estig kézilabdázunk, játszunk. Így tanulhatnak a legtöbbet a srácok és a lányok.
– Szakmailag a lehető legjobb, hogy korábbi klasszisok foglalkoznak a gyerekekkel, mert kik, ha nem ők. Mégis homályos a kép önnel kapcsolatban, hiszen első osztályú klub kispadján kellene ülnie, minimum egy korosztályos válogatottat irányítania.
– Sok mindent nem sajnálok abból, ami történt velem játékos-pályafutásom befejezése óta. Hiszen dolgozhattam férfi- és női csapattal is Svájcban, Romániában, Dominikán, Kiskunhalason és Gyöngyösön, ahol bronzérmet nyertünk a Magyar Kupában.
– Utóbbi kettővel kiesett az élvonalból. Az edzőt kereső klubok vezetői valószínűleg ebből indulnak ki.
– Magyarázkodni nem szeretnék, mert nincs értelme. Abban nagyot hibáztam, az volt a tanulópénzem, hogy a halasi beugrót nem kellett volna elvállalnom. Sokan óvtak tőle, de én bizonyítani akartam. Éppúgy, ahogy játékosként a pályán. Vagy az autóbalesetem után, amikor megfogadtam, hogy meggyógyulok és visszatérek. Minél nagyobb volt a tét, annál inkább feldobott. Azt akartam, hogy kiharcoljuk a bennmaradást a lányokkal.
– Hitt benne?
– De mennyire! Csakhogy ezzel egyedül maradtam, hiszen reménytelen helyzetből indultunk. Ám tanultam, s az ígérgetéseknek soha többé nem hiszek. Csak akkor vállalok legközelebb hasonló munkát, ha adva van a megfelelő háttér is. Ma a magyar sportban nagyon sokan csak ígérgetnek, aztán nem történik semmi. Ez talán az egyik legnagyobb baj.
– Lesz még lehetősége az elitmezőnyben trénerkedni?
– A problémát abban látom, hogy kevés a csapat és sok az edző, s ebbe a körforgásba nehéz bekerülni. Talán egyszer nekem is jut egy olyan középszintű csapat, amellyel rengeteget dolgozva bebizonyíthatom, hogy előrébb lehet lépni, ha megvannak a nyugodt munka feltételei.
– Mi lesz az Éles-suli gyerekeivel, ha „kiöregszenek"?
– Nagy kérdés, mert mi sem számítottunk rá, hogy ennyi kézilabda-palántával ismertethetjük meg a játék alapjait. Nekem még senki sem szólt, hogy Józsi, a legtehetségesebbeket hozd el hozzánk. Pedig a kilencvenkilences korosztály országosan is nálunk a legerősebb. Nem a mi felelősségünk, hogy a kluboknál az utánpótlás-nevelésben elkallódnak a gyerekek. Azt viszont ígérhetem, hogy mi senkinek sem engedjük el a kezét. Igyekszünk úgy irányítani őket, hogy valahol mindenki meglelje a játék szépségét és örömét.
– A hírek szerint idősebb és ifjabb Kiss Szilárddal a veszprémi kézilabda-akadémia egyik szakvezetője lehet.
– Azon kívül, hogy egyszer beszélgettünk erről Hajnal Csabával, a Veszprém ügyvezető igazgatójával, még semmi sem történt. Legalábbis én nem tudok róla. Nagy megtiszteltetés lenne a két „Sziszivel" edzői csapatot alkotni. Csak remélni merem, hogy a magyar kézilabda egyik fellegvárában megvalósul az akadémia. Nagy szükség lenne rá!
