Rédei-Soós: Életem meccse volt a bronzmérkőzés

– Tart a megérdemelt pihenés?
– Tart, csak nem pihenéssel töltöm. Debrecenben vagyok a szüleimnél, egész nap karácsonyi ajándékok után szaladgálok – de ez a jó. Így töltődöm fel, együtt a családdal, a barátokkal, akikkel most végre találkozhatok.

– Büszkék?
– Jaj, nagyon. Rengeteg üzenetet kaptam, nem tudtam, hogy ennyien figyeltek minket, szurkoltak nekünk – olyanok is, akik általában nem szoktak kézilabdát nézni.

– A bronzérmet hol tartja?
– Ki van akasztva központi helyre a nappaliban. Mindenki meg-megáll, amikor elmegy mellette, rápillant.

– Ön is?
– Hát persze!

– Akkor megrohanják az emlékek?
– Érdekes, de nem igazán. Sokkal inkább akkor, amikor elkezdenek kérdezgetni az elmúlt egy hónapról, és nekem is beugranak apróságok, amikre már nem is emlékeztem. Mesélés közben jár át az a nagyon jó érzés, hogy milyen csodálatos élményben volt részem, részünk. Nemcsak az utolsó meccsre gondolok, hanem az együtt töltött időszakra, amire a bronzérem csak a koronát tette fel.

– Mivel váltak el Karl Erik Böhn kapitánytól hétfő délelőtt?
– Boldog karácsonyt kívántunk egymásnak.

– Ennyi?
– Az már csak a búcsúzás volt. Előtte, még a vasárnap esti banketten elbeszélgettünk, jó néhányszor megköszönte az Európa-bajnoki szereplést, de különösebben nem lelkiztünk – mindannyiunkban érlelődnie kell még az elmúlt időszaknak. Tudjuk, hogy mennyit köszönhetünk egymásnak, de most nem ez volt a téma, inkább felelevenítettük a hülyéskedéseket, a visszatérő vicceket, hogy milyen jól éreztük magunkat együtt.

– Kívülről is így látszott a kontinensbajnokság alatt.
– Igen, épp kedden nézegettem a fényképeket, és tényleg mindegyiken sugárzik az öröm a csapatról, a bronzérem után meg főleg.

– A bronzmeccs volt élete mérkőzése?
– Igen, ebben biztos vagyok. Még nem néztem vissza, de nagyon kíváncsi vagyok – játék közben fel sem tűnt, hogy ennyit lövök kapura.

– Mit idéz vissza arról a találkozóról?
– Főként azt az érzést, hogy nem kaphatunk ki, hogy sikerülnie kell, mert mikor, ha nem most? Ott volt előttünk a lehetőség, és nem akartuk kiengedni a kezünkből. Előzetesen tudtuk, hogy a szerbek hazai pályán játszanak, hogy milyen lesz a közönség, hogy talán a bíróktól is kapnak egy kis segítséget, de a kezdéstől már erre sem gondoltam – csak arra, hogy meglesz a bronzérem.

– Még a hosszabbítás előtt is?
– Akkor már éreztem, nem lesz gond, hogy akármit talál ki a szerb edző, nem tud megfogni minket. Persze amikor Tomori Zsuzsit emberfogással kivették a játékból, egy kicsit megijedtem, hogy most mihez kezdünk nélküle, mert azon a meccsen is nagyon jól ment neki, aztán szerencsére megoldottuk.

– Azért ne hallgassuk el, hogy éppenséggel ön is dobálta a gólokat ebben az időszakban.
– Valóban, ott nekem is kijött a lépés. Ennek a csapatnak épp az az egyik erőssége, hogy mindig van valaki, aki hozzá tud tenni a játékhoz.

HA ARRA IS KÍVÁNCSI, RÉDEI-SOÓS VIKTÓRIA KINEK KÖSZÖNHETI, HOGY HÁROM ÉVE NEM FEJEZTE BE PÁLYAFUTÁSÁT, KERESSE A TELJES INTERJÚT A SZERDAI NEMZETI SPORTBAN!