– Mint a Tíz kicsi négerben, ahol amint lapoz egyet az ember, újabb szereplő tűnik el. Hogy bírják?
– Furcsa egy helyzet, az biztos – mondta Herr Orsolya. – Talán még sosem fordult elő a pályafutásom során, hogy így hullottak körülöttem az emberek – minden héten történik valakivel valami, és akkor a kisebb sérüléseket még nem is említettem. Nem is a mérkőzéseken zavaró igazán, hogy így fogyunk, mert mikor az ember felmegy a pályára, nyilván nem ez jár a fejében, hanem a hétköznapokban, az edzéseken, vagy amikor körülnézel az öltözőben, és a fél csapat helye üresen marad…
| AMBROS MARTÍN, a Győr edzője: „Herr Orsi remekül reagált arra a kihívásra, hogy maga maradt felnőttként a posztján, kiválóan védett, a csapat pedig jól dolgozott előtte – amióta győri edző vagyok, ez az egyik legnagyobb győzelmünk, amelyet a sérült, távol lévő játékosainknak ajánlunk! Előfordulhat még, hogy elveszítünk egy-egy meccset, de amíg így tudunk harcolni, büszke lehetek a csapatomra.” |
– Ráadásul a kapusok is elfogytak – persze önt leszámítva. Megfordult a fejében, hogy egyedül maradt felnőtt korúként a posztján, hogy ezzel önön minden teher?
– Hazudnék, ha az ellenkezőjét állítanám. Ráadásul még csak most kezdődött a nagy sorozatunk. Nem akármilyen meccsek állnak előttünk, ott a Bajnokok Ligája, az NB I, a Magyar Kupa… Szerda, szombat, szerda, szombat, megállás nélkül – mindezt nehéz lesz bírni, főleg mentálisan, koncentrációval. De állok a feladat elébe, még ha egyedül is vagyok.
– És ki tudja, egyedül marad-e? Nem rossz érzés azt hallgatni egyfolytában, hogy kapus kell a Győrnek? Én az ön helyében ugrálnék, kiabálnék, hogy halló, Herr Orsi még itt van!
– Persze, én is hallottam, hogy kapust keres a csapat, de ez egyáltalán nem zavar, elvégre velem is bármi történhet: mi van, ha belázasodom, vagy meccsen fejbe találnak a labdával? Egy kapus nem elég… De bízom benne, hogy a klubnál tisztában vannak a képességeimmel, én pedig teszem a dolgom, a tőlem telhető legjobbat nyújtva.
– Mikor szerdán bement a Fradi első két lövése, nem ijedt meg? Hogy mi lesz, ha így is folytatódik a meccs?
– Nem én! Tudtam, mit kellett volna másképp csinálnom, és nem hagytam, hogy elvegye a kedvemet, amikor nem sikerült védenem az elején. Azt igyekeztem erősíteni magamban, hogy hatvan perc hosszú idő. Bíztam benne, hogy összeállunk, és én is hamar elkapom a fonalat – így is lett.
– Gondolom, a társak sem bánták, hogy megerősítette őket abban, lehet önre számítani.
– Biztosan így van, de voltam már ilyen helyzetben vagy nyolc-tíz évvel ezelőtt, mikor még Pálinger Kati sem tért vissza Győrbe. Most is ugyanúgy dolgozom, mint bármikor, és ha bizalmat kapok, igyekszem megszolgálni. De egy ilyen jó csapatnál, ahol ennyi a kiváló játékos, természetes, hogy az embernek nem jut annyi lehetőség.
– Pedig ahogy fogyatkoznak, lassan minden hadra fogható embernek sok lehetősége lesz bizonyítani.
– Csak bírjuk erővel… Az biztos, hogy ameddig csak tudunk, küzdünk. Ambros Martín, az edzőnk minden újabb sérülés után a lelkünkre köti, hogy nem dőlhetünk a kardunkba: ezt dobta a gép, meg kell próbálnunk a maximumot kihozni a szituációból. Tudjuk mi is, hogy lesznek hullámvölgyek, nehéz meccsek, talán vereségek, de akkor is hajtanunk kell, ahogyan szerdán is tettük.
– Ez volt a kulcs a Ferencváros ellen?
– Mindenképpen. Lógathattuk volna az orrunkat, bosszankodhattunk volna, hogy miért mindig minket ér az újabb balszerencse, de összeszorítottuk a fogunkat és harcoltunk. Öröm volt nézni a lányokat, hogy milyen hőfokon égett mindenki. Így is kell folytatnunk tovább.
Három győri, négy metzi az EHF álomcsapatában
