Zsiga Gyula: A tehetség és a szorgalom kevés az élsportolóvá váláshoz

„Meg kell tartani a gyerekeket a sportágban. Nem biztos, hogy élsportolóvá válnak, de lehet, hogy jó sportszervezők, jó sportvezetők, jó edzők vagy éppen jó szponzorok lesznek. A lényeg, hogy ne utáltassuk meg a gyerekekkel a sportágunkat. Az utánpótlásedzők törekedjenek az összefüggések megértetésére! Ne csak a mozdulatokra figyeljenek, hanem arra is, milyen képességei vannak, hogyan gondolkodik a gyerek. Ismerjék meg a gyerekeket, ne bábuként, ne tárgyként kezeljék őket!” – hangzott el a beszélgetés vége felé, és bár Zsiga Gyula a saját szakterülete, a kézilabda berkeiben dolgozóknak címezve mondta, tekinthetjük általános jó tanácsnak minden utánpótlásedző számára.

Zsiga Gyula régóta a pályán van, alkalma volt átélni, hogy a világ megváltozásával párhuzamosan miként módosultak a nevelőedzőkkel szembeni követelmények.

„A csapat kereste az egyént, most fordítva van” – utalt a mesteredző arra, hogy annak idején jellemző módon kiválasztás útján jutott el egy gyerek egy sportklubhoz („engem a tesitanárom vitt el kézizni, de akkor, amikor már látszott, hogy kézilabdázó szeretnék lenni”), ma viszont nagyon fiatalon „csak úgy elkezdik”, és az edzők (részben a taorendszer mentén kialakuló „mennyiségi képzés” jegyében) már nagyon korán csapatként versenyeztetnek olyan közösségeket, amelyeknek nem minden tagja alkalmas az élsportolóvá válásra.

Nemcsak az nehéz edzői feladat, hogy a kevésbé tehetséges gyerekeket (és szüleiket) szembesítsék az élsportolóvá válás útjának valószínű járhatatlanságával, hanem az is, hogy a maradók – kézilabdában nagyjából 14-15 éves korra fejeződik be a kiválasztódás – a tehetségük és szorgalmuk mellé megkapják a további szükséges útravalót.

„A szülő, ha szeretné, hogy a gyermeke élsportolóvá vagy sportot szerető emberré váljon, egy bizonyos szintig tudja elvinni őt, de ha a gyerek nem veszi át ezt a gondolkodást, vagy nem kapja meg az edzőtől azt a gondolkodásmódot, amivel elhivatottá, pluszfeladatok elvégzésére képessé válik magától, akkor sajnos elveszett, nem lesz belőle élsportoló. Rengeteg tehetséges és szorgalmas gyerek van, de ez a két jellemző kevés ahhoz, hogy valaki élsportolóvá váljon” – véli Zsiga, aki szerint nem elég, ha az edző kitűzi a célt, megmutatja és elmagyarázza, mit kell tenni az eléréséhez; arra van szükség, hogy meg is értesse a teljes munkafolyamatot a fiatal játékosokkal, hogy megtanítsa őket tanulni – bár jó esetben ezt a képességet már hozzák otthonról.

Zsiga Gyula a legújabb könyvében, a Fiatal kézilabdázók képzettségi szintekre épített tematikája című digitális kiadványban olyan elméleti és gyakorlati tudástárat állított össze, amely reményei szerint segít a korosztályokon belüli képzettségi különbségek kiküszöbölésében. Felfogása szerint négy fontos szakterületen kell párhuzamosan dolgozni: a megfelelő mentalitás kialakításán és fenntartásán, a képességek fejlesztésen, a taktikai gondolkodás elmélyítésén, és mindezek felhasználásával a hatékony csapatjáték kialakításán.

„A könyv üzenete, hogy ne azt nézzük, hány éves a gyerek, hanem hogy milyen a tudásszintje. Az edzők adják egymásnak a korosztályokat, mindegyikben vannak lemaradók, vannak kiugrók, és van az átlag, amely összességében helytáll. Mindenkit megpróbálunk belehelyezni ugyanabba a rendszerbe, és vagy idő, vagy felkészültség hiányában nem foglalkozunk az egyénekkel. Ebben szeretnék segítséget nyújtani ezzel a könyvvel, gyakorlatokkal és az elméleti összefüggések ismertetésével megmutatni, hogyan lehet visszalépni a megfelelő lépcsőfokra, ha szükséges. Például ha a labda nélküli mozgásoknál vagy a labdás mozgásoknál látszik hiányosság, megmutatom, hová kanyarodjon vissza a fiatal játékos, hogy utolérje az előrébb tartó társait.”

A beszélgetésben szó esik az 1999-es, emlékezetes Hypo–Dunaferr BL-elődöntőről, a Montenegróban szerzett edzői tapasztalatokról, a Himnusz-éneklésről és arról is, lehet-e még szövetségi kapitány Zsiga Gyulából.

A teljes beszélgetés ide kattintva érhető el: