Szilágyi István: Egymás után két meccset is le tudtunk volna játszani

– Hogy van, hogyan telnek a mindennapjai?
– Mozgalmasan, továbbra is a Dabas KC sportigazgatója vagyok, mindennap igyekszem segíteni Tomori Győző munkáját. Emellett igyekszem vigyázni magamra, aktívan telnek a napjaim – mondta lapunknak Szilágyi István.

– Egyértelmű volt, hogy a kézilabda lesz az ön útja? Hogyan került bele a kézilabdázás világába?
– Nem volt teljesen egyértelmű, mert kezdetben párhuzamosan fociztam is, nehéz volt dönteni a kettő között. Aztán amikor elkerültem a Fáy András Gimnáziumba, Hoffmann Pali barátom elvitt a Fradiba egy kézilabdás toborzóra, onnan már nem volt kérdés. Rögtön serdülőben és az ifik között is ob-t nyertünk, Tóth Jenő személyében kitűnő nevelőedzőm volt. Már tizennyolc évesen felvittek a felnőttek közé. Ez akkoriban nem volt gyakori, de miután a Honvéd B-csapata ellen tizennyolc gólt lőttem, Dékán Rezső vezetőedző kijelentette, hogy a jövő héten jössz a felnőttbe edzeni!

– Mi teszi a népligeti atmoszférát olyan különlegessé, ami önt is az FTC-ben tartotta hosszú ideig?
– Rögtön nagyon jó közösségbe kerültem, ez a felnőttcsapatban sem volt másképp. Amikor ennyire fiatalon felvittek, nem tudtam, mit akarnak velem, mert nagyon jó beállók voltak az együttesben. Viszont hamar sikerült első számúvá válnom. A legjobb teljesítményt 1980-ban nyújtottuk, amikor három pontot is elraboltunk a bajnok Honvédtól és ezüstérmesek lettünk. Egy évvel később hívtak is onnan, talán azt bánom egyedül a pályafutásomban, hogy nem igazoltam át. Nem a jobb anyagi lehetőségek miatt sajnáltam, hanem mert rögtön utána, 1982-ben megnyerték a BEK-et. Viszont bele voltam bolondulva a Fradiba.

– Mi az, amire a legbüszkébb a pályafutásából?
– Klubszinten éppen erre a Fradival szerzett bajnoki ezüstéremre, a válogatottal pedig a moszkvai olimpián elért negyedik helyünkre. Jó generáció jött össze, Faludi Mihály fontos reformokat vezetett be. Olyan állóképességünk volt, hogy egymás után két meccset is le tudtunk volna játszani. Sokakat megvertünk, de valami mindig közbejött, általában a románok tettek nekünk keresztbe. A mostani rendszerben, amelyben gyakrabban, évente jönnek a világesemények, szerintem biztosan nyertünk volna valamit.

– Milyen beállónak írná le saját magát? Mik voltak az erősségei, mik a gyengeségei?
– Faludi Mihály mindig azt mondta, hogy nemzetközi szinten nem biztos, hogy meg fogok felelni. Kétméteres beállókat kerestek, de én nem voltam se magas, se erős, viszont gyors voltam, jó ütemérzékem volt, a védekezés is az erősségeim közé tartozott, ráadásul Kovács Péterrel nagyon éreztük egymást.

– Hogyan került Ausztriába? Mit adott önnek az ott eltöltött három évtized?
– Először Olaszországba hívtak próbajátékra. Jó szerződést ajánlottak Pratóban, de közben jött egy ajánlat St. Pöltenből is, végül azt fogadtam el. Harmincöt évesen mentem ki, rögtön játékos-edzőként kezdtem, sikerült is feljutni az első osztályba. Akkoriban a Fradinak volt a legjobb utánpótlásrendszere, ezért bevezettem ugyanazt a szisztémát. Végig is vertünk mindenkit az utánpótlás-bajnokságokban, a saját nevelésű játékosokkal ezüstérmesek lettünk az osztrák ligában, tizenkét kézilabdázót adtunk a válogatottba. Utána még másik három helyen is megfordultam, mielőtt hazajöttem volna Dabasra.

– Két fia, Viktor és Zoltán is meghatározó szereplői lettek a sportágnak. Kellett őket győzködni, hogy ők is a kézilabdában helyezkedjenek el?
– Soha sem erőltettem egyiküknél sem, csak vittem őket magammal az edzésekre és a meccsekre, és ottragadtak. Mindketten rengeteget dolgoznak, teszik ezt lelkiismeretesen – Zoli a Debrecen edzőjeként, Viktor a THW Kiel sportigazgatójaként. Mindig arra próbáltam tanítani őket, hogy csak csinálják meg a saját dolgukat, a többit úgysem tudják befolyásolni. Állják is a sarat, ezért nagyon büszke vagyok rájuk.

– Hogyan látja a magyar kézilabda helyzetét? Mi az a plusz, ami még hiányzik a férfiválogatottnak ahhoz, hogy stabilan az érmekért harcoljon a világeseményeken?
– Nagyon reményteli, ami a válogatottnál zajlik. Szükség volt a generációváltásra, ez Fazekas Gergővel, Ilic Zorannal és Imre Bencével az élen meg is valósult. Egyre több játékos kap ajánlatot a Bundesligából, a francia és a spanyol bajnokságból, meggyőződésem, hogy ez a helyes út, amiből a válogatott is profitálni fog.

– Mit üzen a mai fiatal tehetségeknek?
– Ne féljenek hibázni! Egyre több edző látja, hogy a gyerekeknek nem leordítani kell a fejét, hanem biztatni, képezni őket. A technikai tudása megvan a magyaroknak a sikerekhez, mentálisan kell sokkal nagyobb önbizalommal nekimenni, hogy a sorsdöntő helyzetekben kevesebb hibát kövessenek el.