2002 legjobbja: Dávid Kornél

Az olimpiai ciklus félidejében, 2002-ben rendkívül eredményes évet zár a magyar sport: az ötkarikás játékok műsorán szereplő versenyszámokban világ- és Európa-bajnoki címeket, érmeket és értékes helyezéseket szereztek az Athénra készülő magyar versenyzők, bár azt sem tagadhatjuk, néha akadtak kudarcok is. Közeleg az esztendő vége, itt a mérlegkészítések ideje: a december végéig tartó sorozatunkban felidézzük az egyes sportágak örömteli és szomorú pillanatait, valamint – hagyományainkhoz híven – megválasztjuk az esztendő legjobbjait. E címet a férfi kosárlabdázók között az idén a francia Strasbourg, majd a litván Zalgiris Kaunas színeiben maradandót alkotó, korábban az NBA-ben is megfordult Dávid Kornél érdemelte ki.– Kanyarodjunk vissza egy kicsit az időben: mondja meg őszintén, fel sem vetődött önben, hogy Strasbourgban parkolópályára kerülhet?
– Kényszerhelyzetben voltam – kezdett bele Dávid Kornél. – Bezárultak mögöttem az NBA kapui, nem volt más választásom, Európában kellett csapatot keresnem magamnak. Hozzáteszem, a francia bajnokság azért nem tűnt rossznak.
– Nem telt el sok idő, s csapata meghatározó játékosa lett.
– Ha jól emlékszem, úgy januártól már majdhogynem végigjátszottam a meccseket, az idény végén pedig húsz pont közeli átlagot tudtam felmutatni. Ôszinte leszek, nem számítottam rá, hogy ilyen jól megy majd a beilleszkedés. Főleg, hogy a korábbi időszakban Torontóban és Detroitban is kevés lehetőséget kaptam.
– No és az mennyire volt borítékolható, hogy a jó strasbourgi forma megnyitja a kapukat az öreg kontinens legjobb csapatai felé?
– Én végig bíztam benne, hogy sikerül jó szerződéshez jutnom. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább éreztem, rettentő nehéz lesz kitörnöm. NBA-s múlt ide, jó statisztika oda, nem kapkodtak utánam. Azóta tudom, Európában az Euroliga a csúcs, csak arra figyelnek igazán.
– Korábban áradozott a sorozatról. Még mindig csodálja?
– Maximálisan. Szervezett, erős vetélkedés, amelyre a közönség is vevő. Azt hiszem, igaz az állítás: a világ második legerősebb bajnoksága.
– Amelyben együttese, a Zalgiris Kaunas jobbára csak epizodista…
– Ez így van. Nagy csalódás számomra a szereplésünk. Főleg annak tükrében, hogy úgy tetszett, jól igazoltak a litvánok, a cél pedig a legjobb tizenhat közé jutás volt. No ettől most meglehetősen messze állunk.
– Vajon miért?
– Kaunasban mindenki ezt a kérdést feszegeti. Szerintem kevesen vagyunk. Ezen igyekeznek változtatni a vezetőink, mielőtt hazaindultam volna, megsúgták, hamarosan egy újabb amerikai kosaras csatlakozik hozzánk.
– Mondja csak: mi a jobb, egy nagyszerű csapatban átlagosnak lenni vagy egy gyengébben villogni?
– Előbb szeretnék egy nagyon-nagyon jóban szerepelni, aztán megmondom. Az bizonyos, hogy nekem jó, hogy kitűnök a Zalgirisből. Újoncidényemet töltöm az Euroligában, így könnyebben felfigyelhetnek rám.
– Meg kell hagyni, szem előtt van. Világnagyságok egész sorát megelőzve harmadik az MVP-, és a pontlistán negyedik a lepattanózók rangsorában.
– Várakozáson felül megy a játék, elismerem. Egyébként nem nagyon figyelem ezeket a ranglistákat, viszont, ha már ennyire elöl vagyok, szeretnék ott is maradni.
– Aztán nyáron válogathat az ajánlatok közül.
– Bárcsak úgy lenne. Majd meglátjuk. Annak viszont hihetetlenül örülök, hogy általam Magyarországra is vetődik fény. Higgye el nekem, egyre többen követik nyomon a magyar kosárlabdázást.
– Érdekelne, hogy hová sorolja a kettőezerkettes esztendőt a pályafutása egészét tekintve?
– Az elsők közé. Talán nem ez volt a legjobb évem, de soha rosszabbat.
– Csöppet sem ünneprontás, pusztán tény: a válogatottban közel sem villogott annyira, mint a klubcsapatában.
– Ez igaz, de ebben sok minden közrejátszott. Elismerem, nem voltam kiemelkedő, de ennél sokkal jobban bánt, hogy egy meccsel kevesebbet nyertünk, mint amennyit kellett volna.
– Jó a rosszban, hogy még behozható a lemaradás.
– Én azt mondom, meglesz a továbbjutás. Januárban megverjük itthon a fehéroroszokat, aztán győzünk Észtországban. Fogják rám, hogy túlságosan optimista vagyok, de én hiszek a sikerben.