Akinek a sportág legnagyobb ajándéka a felesége lett

Végleg abbahagyta a kosárlabdázást igazolt játékosként Szabó Zsolt, aki két éve már egyszer visszavonult, de aztán a Dávid Kornél Kosárlabda Akadémia Zöld-csoportban szereplő együttesében mégis folytatta. Az immár 39 esztendős, korábbi válogatott erőcsatár aranyérmes lett a fehérvári együttessel, amely így feljutott a B-csoportba, ahol a 2024–2025-ös idényben csapata egyik legjobbja volt. Az Alba Fehérvárral 2013-ban bajnok és Magyar Kupa-győztes magasember most már tényleg úgy érezte, eljött a pillanat, nem tud kétfelé összpontosítani (Szabó jelenleg a DKKA U19-es csapatának a vezetőedzője), így befejezte játékoskarrierjét.

„Az alsóbb osztályban is élveztem a játékot, erős bennem a sportág szeretete, jó érzés volt még játszani – mondta a Nemzeti Sportnak Szabó Zsolt. – A feljutás is nagy élmény volt, de bevallom, fizikailag időnként megerőltető és nehéz volt már kosarazni, noha kevesebbet edzettem. Nem is ment úgy, mint régebben, és el kellett dönteni az irányt, ami az edzősködés lett. A kettő nem megy együtt, nem tudtam kettészakadni, kevesebb energia jutott hol a játékra, hol az edzői munkára, ettől frusztrált lettem, mert ímmel-ámmal semmit sem tudok csinálni.”

A még folyamatosan a szakmát tanuló edző, aki ősztől továbbra is a DKKA U19-es csapatát irányítja, minél magasabb szintre szeretne jutni, ha lehet, az NB I-ben is kipróbálná magát, de tudja, ennek most még nincs realitása.

 „Sok minden történt velem, sok embert megismertem, a kosárlabda legnagyobb ajándéka a feleségem (Horti Dóra, a szerk.), akit a sportágon keresztül ismertem meg – folytatta Szabó. – A legbüszkébb arra vagyok, hogy húsz idényt tudtam az élvonalban játszani; válogatott lettem, pedig későn, tizennégy évesen kezdtem el kosarazni. Nyertem bajnokságot, kupát, játszhattam külföldön. Igaz, csak egy évadot és Svédországban, de örülök, hogy kipróbáltam,  csak azt bánom, hogy nem hamarabb vágtam bele, már huszonkilenc éves voltam. Sajnos  előtte nem volt meg bennem az a vagányság és bátorság, ami ehhez kellett volna. Sok jó edzőm volt, Váradi Attila adott először lehetőséget a felnőttek között az élvonalban. Bencze Tamástól és Dzunics Braniszlavtól is sokat kaptam, Kecskeméten Zsoldos András adta az első jelentősebb szerepet a csapatban, Ivkovics Sztojan pedig visszahívott a válogatottba. Amelyben generációváltás zajlik, de egyelőre nem túl sokan követelnek helyet maguknak a fiatalok közül. A mi időnkhöz képest az a legszembetűnőbb különbség, hogy a fiatalok nem rúgják be a nagyválogatott ajtaját, inkább arra várnak, hogy valaki kinyissa nekik…”