Temetni veszélyes – Ballai Attila jegyzete

Több megrögzött sportbarátot megfoghatna a kvízkérdés: hány olyan nemzeti csapat van, amellyel labdarúgó-válogatottunk legalább tíz mérkőzést vívott már, de még egyszer sem tudta legyőzni? A helyes megfejtés: egy. Az az egy pedig Portugália. A mérlegünk 4 döntetlen, 7 vereség, 10–26-os gólkülönbség. Amire persze a szelektív memóriával megáldott-megvert magyar szurkoló – másképp hogyan vészelte volna át az elmúlt harminc esztendőt? – már kontrázhatja is, hogy a tavaly júniusi, lyoni, varázslatos 3–3 alkalmával is nyerhettünk volna. Szent igaz, csakhogy. Először: végül mégsem nyertünk, pedig Dzsudzsák két lökete is szerencsésen pattant meg a védőkön, Gera pedig élete gólját rúgta ballal. Másodszor: éppen ki is kaphattunk volna, mert C. Ronaldóék, amikor bajba kerültek, mindig rögvest stílust, tempót váltottak, és üzemszerű, ugyanakkor parádés gólokat szereztek. Harmadszor: a következő meccsen a mieink 0–4-gyel búcsúztak az Eb-től, a portugálok ellenben aranyérmesként zártak.

Nem kezdtük meg máris a magyarázkodást, a mentegetőzést a szombati, lisszaboni világbajnoki selejtező előtt, csupán arra intenénk: amit 2016 forró nyárelőjén az utcákra tódulva, félőrült módjára, több évtizedes bravúrként ünnepeltünk, az 2017 tavaszára nem lehet mérce. Mert a magyar labdarúgás az elmúlt kilenc hónapban nem született újjá. A tét ezért nem most vagy soha, nem is menni vagy meghalni. Ahogyan válogatottunknak azzal nyílt meg az érdemi esélye az Eb-részvételre, hogy a résztvevők számát 16-ról 24-re emelték, a vb-t illetően is az hizlalja majd a reményt, amikor 2026-ban 32-esről 48-asra nő a mezőny. Ez azonban még a jövő.

A múlt pedig például a mi családi legendáriumunk, amelynek részeként nagyapám azért nem látta az 1966-os, tündökletes magyar–brazilt, mert az angliai vb első csoportmeccsén Albertéket 3:1-re megverték a portugálok, és az öreg megfogadta, hogy ezeket a „kutyaütőket” nem nézi meg többet. Így a konyhában szenvedte végig a liverpooli csodát, és anyám szerint jobban belefáradt és beleizzadt, mint Mészölytől Farkasig az egész csapat, együtt.

Az efféle szélsőségek mára több nagy generáció játékosaival és drukkereivel elhaltak, a magyar futball a dicső múltból és a tetszés szerint átfesthető jövőből visszatért a jelenbe. Már nem igaz ránk, hogy vagy temetünk, vagy lakodalmat ülünk, lassan megtanuljuk élni a hétköznapjainkat.

A lelkünket persze bármikor ünneplőbe öltöztetjük, elegendő hozzá egyetlen győzelem vagy akár 3–3-as döntetlen is. Amelynek legfelemelőbb, legborzongatóbb tanulsága maga az, hogy igenis képesek vagyunk rá.