Forgács – Voleszák Gábor jegyzete

Feszült hangulatú, parázs összecsapást hozott a 2–1-es fehérvári győzelemmel végződő szombat esti Magyar Kupa-döntő. Fanyaloghatnánk a fülsértő csontzene, valamint a felesleges szájkarate miatt, de nézzük a dolgok jó oldalát: a felek legalább komolyan vették a kupacsatát. Nem mindenki szokta. Sokan csak legyintenek a sorozatra, alábecsülik a jelentőségét, nyűgnek érzik az utolsó felvonáshoz vezető utat (vagy az ottlétet), és arcukra látványosan kiül az unalom labdázgatás közben.

Az előjelek ezúttal sem kedveztek. Még a kezdő sípszó előtt is adva volt a kérdés, hozhat-e élvezetes, fordulatos, érzelmekkel teli játékot a két biztos kupainduló idénybeli negyedik találkozója. Néhány perc játék után kiderült, hozhat. Más kérdés, hogy a semleges szurkoló szemét (átvitt értelemben persze) szúrni kezdte az ide-oda hulló forgács. Igen, a forgács, amely akkor hullik, ha éppen – hogyan is fogalmazzak finoman – tizedelik az erdőállományt.

A Mol Vidi, lám, igyekezett visszavágni a kispestieknek a 2017-ben 1–0-ra elveszített bajnoki „döntőért”. Hajtotta a vágy, hogy a csakugyan hosszú és fárasztó idény befejezéseképpen trófeát szerezzen, ha már a bajnokság jelentős részében csak a Ferencváros hátát láthatta. Vitte előre – főként a második félidőben – a dac, a „csak azért is” érzése. Persze a Honvédot sem kellett félteni. Meg akarta mutatni, hogy jelentősen kisebb költségvetésből is ütőképes, szervezett, hatékony csapatot lehet építeni, és a kicsi igenis legyőzheti az óriást.

Az össznépi nagy nekibuzdulásból aztán az lett, ami. Tipikus kupacsata, mondatja velem a jóindulat. Feszültségtől izzott a levegő. Kár, hogy Iványi sporttárs sem tudta magát függetleníteni tőle. Pedig rutinos MK-döntősnek számít, a szombati volt a nemrégiben az év legjobbjának megválasztott játékvezető negyedik kupafináléja. Most mégis róla (is) szólnak a hírek. Nem zárom ki, hogy lesznek, akik erre felvetik, vezesse külföldi a kupadöntőt, mert utólag majd egyik oldal sem vádolhatja részrehajlással.

Nekik jelzem, volt már ilyenre példa. A horvát Edo Trivkovic gondoskodott róla, hogy a 2005-ös – a Sóstói Stadionban rendezett – Matáv Sopron–Ferencváros Magyar Kupa-döntő ne csak az eredmény (5–1) miatt maradjon emlékezetes. Neki is „köszönhető”, hogy a játékosok közül néhányan ámokfutást rendeztek. A publikum akkor visszasírta a magyar bírókat. Egy évvel később, 2006-ban Megyebíró János bíráskodott a döntőn. Ahogyan lapunk az értékelésében írta, rengeteg hibával. A fehérvári klub – egyébként – akkor ünnepelte fennállása első kupagyőzelmét.

Tizenhárom év alatt persze sok minden változott. És sok minden nem.