Csecsemőként a vb-t nézte, most a Fradi erőssége lenne

– Igaz, hogy néhány hetesen már napi két-három mérkőzést nézett a televízióban?
– Kénytelen voltam – nevetett Gastón Lodico, a Ferencváros argentin középpályása, aki a télen költözött Magyarországra. – A franciaországi világbajnokság évében, 1998-ban születtem, méghozzá májusban, nyáron édesapám a térdére ültetett, és sorra néztük a meccseket.

– Édesapja is focizott?
– Apu csak hobbiszinten, ám két nagybátyám profi futballista volt. Mind a ketten abban a klubban játszottak, ahol később én is, a Lanúsban. Carlos és José Lodico is elismert játékos volt, úgyhogy nem a véletlen műve, hogy belőlem is futballista lett. Háromévesen vittek le először edzésre, akkor még a házunkhoz közeli együtteshez, mire iskolába mentem, már biztos voltam benne, hogy labdarúgó szeretnék lenni.

– A Buenos Aires tartományban lévő Avellaneda kikötővárosban született. A horgászat nem is érdekli arrafelé a fiúkat?
– Engem sosem érdekelt. Apuék sem bánták, hogy sportolok, a környékünkön zömében fiúk laktak, délutánonként szinte mindenki lent volt az utcán, rúgtuk a labdát.

– Alig múlt huszonegy, és nemcsak másik országba, másik kontinensre is kellett költöznie. Nehéz volt otthonról elszakadni?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt. Egyik napról a másikra kellett lezárnom életemnek azt a szakaszát, és otthagyni családot, barátokat, rokonokat, mindenkit. Szerencsére mindenben számíthatok a családomra, a napokban meg is látogattak a szeretteim Budapesten. Kíváncsiak voltak, hová kerültem, milyen városban élek. Mondani sem kell, amit láttak, lenyűgözte őket. Csak egyvalamit bántak, de azt nagyon.

– Éspedig?
– Már megvolt a jegyük az Újpest elleni derbire, váratlanul érte őket is, hogy elmaradt. Pedig nagyon készültek, a nevemmel ellátott mezeket is bekészítették, hogy abban jönnek ki a stadionba. Odahaza pályára léptem már néhány hasonló hangulatú találkozón, a drukkerek nálunk aznap szinte népünnepélyt tartanak, ha pedig győzünk, este az utcák tömve vannak, hajnalig tart a mulatozás. Remélem, hogy a családtagjaimnak legközelebb nagyobb szerencséjük lesz, és mérkőzésen is megnézhetnek.

– Nagyon más az élet Európában, mint Argentínában?
– Néha úgy érzem, mint ha más bolygón lennék. Argentína és Magyarország között nagy a különbség, talán nem is csoda, hogy némi időre van szükségem, hogy felvegyem az itteni életritmust. Mások az emberek szokásai, más a közlekedési morál, és az ételek is szokatlanok. Nagyon messziről jövök, fiatal játékos vagyok, de örömmel mondhatom, jó úton járok, a csapattársak és a szakmai stáb is rendkívül segítőkész. Mindenki tudja, hogy előbb-utóbb eljön az én időm.

– Nagydarabnak még véletlenül sem lehet nevezni, hiszen százhatvanhárom centiméter magas, és hatvanhárom kilogramm. Nem faragták az argentin védők?
– Odahaza még hallomásból sem ismerik a kisasszonyfutballt, úgyhogy meccsenként több kemény rúgást is kaptam. De így van ez minden középpályással és támadóval. A letámadásnál nem riadnak meg attól, hogy ha kell, az ember lábát is telibe találják, a lényeg, hogy valahogyan megállítsák a támadást. Argentínában nem életbiztosítás a labdát dédelgetni.

– A Ferencvárosban a huszonhetes mezt választotta. Miért?
– Kikértem a családom véleményét is. A klubnál felsorolták, mely számok közül választhatok, végül az öcsém döntött. Különösebb oka nincs a választásának. Korábban még nem futballoztam ebben a mezben, kíváncsi vagyok, szerencsét hoz-e.

– A magyar nyelvvel hogy áll?
– Előbb az angolomon kell javítanom. Néhány alapkifejezést tudok magyarul, azt hogy „Hajrá, Fradi!” állítólag már egészen jól mondom, de most még az angolomat szeretném fejleszteni. A napokban kezdtem angoltanárhoz járni, hetente többször is megyek hozzá, hogy ne csak a latin nyelvterületről érkező csapattársaimmal tudjak beszélgetni. Közvetlen srácnak tartom magamat, szeretnék mindenkivel jóban lenni.