„Sosem voltam simulékony alkat. Nem sáfárkodtam jól a kapcsolatrendszeremmel, tudom, rosszul menedzselem magam – kezdte a Magyar Nemzetnek adott interjút a korábbi NB I-es gólkirály, Orosz Ferenc. – Ha azt mondom, hogy a megszerzett képesítéseim ellenére alulképzett edző vagyok, akkor ki az, aki ezek után rám akarja bízni a csapatát?” – tette fel a költői kérdést, utalva több korábbi nyilatkozatára, melyekben erős önkritikát megfogalmazva a legtöbb hazai edző felkészültségét megkérdőjelezte.
„Az A-licences képzés arra világított rá, hogy rengeteg a hiányosságom. Felnőtt profi csapat mellett dolgozni nagyon összetett tudást, pszichológiai érzéket kíván. Érzem és látom, hogy bőven lenne még hová fejlődnöm. Azt érzékelem, hogy edzői társadalmunk jelentős része hasonló cipőben jár. Most minden energiámmal a fiatalokkal dolgozom, és ezt valószínűleg értékelik Újpesten. Kineveztek szekcióvezetőnek, de a fő profil az edzősködés” – fejtette ki gondolatait ezúttal.
Újpestre egykori váci csapattársa, Víg Péter hívta dolgozni. Előtte már a futballtól való elszakadásra készült. A családi vállalkozásként üzemeltetett kisboltban és pékségben dagasztotta a kenyeret, miután kilencévnyi közös munkát követően távozott a Buzsáky család tulajdonában álló Grund FC-től. „Az élet gyorsan átírta ezt a forgatókönyvet” – reagált.
Játékoskarrierjére visszatekintve amondó, nem bánja, hogy végül sosem állt légiósnak. Izraelbe mehetett volna, ám az a szerződés kútba esett. Később – már edzőként – megfordult Katarban, utóbbi kaland pedig kárpótolta az elmaradt légiós évekért. Idehaza négyszeres bajnok lett (egyszer-egyszer a Honvéddal és a Dunaferr-rel, kétszer az MTK-val), az 1991–1992-es idényben pedig NB I-es gólkirályi címet nyert váciként. Karrierje során két edző volt igazán meghatározó a számára: Egervári Sándor és Csank János. Előbbi például a magyar Dennis Bergkampnak titulálta az ifjú csatárt.
„Sanyi bácsival igazán bensőséges a kapcsolatom, valószínűleg ezért erősen túlzó az észrevétele. Nem véletlen, hogy a BVSC-nél, az MTK-ban és a Dunaferrben is együtt dolgoztunk. A Bergkamp-hasonlatról jut eszembe egy régi sztori. A Honvédban nevelkedtem, tizenhat éves lehettem, amikor Tichy Lajos az Esti Hírlapnak azt mondta rólam, hogy megvan az új Détári. Marha jó volt olvasni, csak az volt a gond, hogy én ezt el is hittem. Én sem értettem, hogy ha Lajos bácsi ezt mondja, akkor miért adott kölcsön a Honvéd a Volánnak és a Dorognak. Iszonyúan meg voltam sértődve a világra. Végül minden jól alakult, Dorogról kerültem Vácra.”
Gólkirályként tért vissza nevelőegyesületéhez, a Honvédhoz. Mint meséli, sosem volt kérdés számára, hogyha a lehetőség úgy hozza, visszatér majd Kispestre. Más kérdés, hogy a gyerekkori szerelemből és rajongásból mára már csak az édes emlékek maradtak meg, jó ideje nem tartja magát Honvéd-drukkernek. „Komoly megrázkódtatásként éltem meg, amikor lebontották a régi stadiont és megépült az új aréna. A régin nőttem fel, a mostanihoz csak a színek és a klub neve miatt kötődöm. Nyilván az sem esik jól, hogy nem hívtak edzősködni a Honvédhoz, pedig titkon szerettem volna ott dolgozni. Illetve amikor mégis megkerestek, paródiába illő történetek kerekedtek ki ebből, csak éppen sosem lettem ott edző. A jó kapcsolat megmaradt, de ma már az elsősorban magyar labdarúgókat foglalkoztató csapatokkal rokonszenvezem” – fogalmazott meg burkolt kritikát.
S hogy miként összegezné kétévtizedes NB I-es karrierjét?
„A katonaság után óriási fizikai deficittel érkeztem a profi futballba. A húszas éveim elején Csank közölte, hogy hiányzik rólam öt kiló izom. A sérülékenységemet apámtól örököltem. Háromszor műtötték a bokámat, összesen kilenc komolyabb beavatkozást éltem meg. Soha, senki sem tanította, de nagyon jól fejeltem, és jó ütemben érkeztem a kapu elé. Nem voltam igazán gyors. A góljaim hetven százalékát egyérintőből szereztem. Ha ezekből indulok ki, összetehetem a két kezem, hogy négyszeres bajnok, gólkirály labdarúgó voltam, aki ráadásul tizenhétszer szerepelt a válogatottban.”
„Tudja, mi az érdekes? Négyszer voltam bajnok, kétszer az MTK-val, egyszer-egyszer a Honvéddal és a Dunaferr-rel, de Vácon és a BVSC-nél éreztem magamat a legjobban, pedig egyik csapattal sem értük el a célunkat. És persze a gyerekkoromat sem cserélném el senkivel. Nem autóval hurcolásztak edzésre a szüleink, mi magunk mentünk. Anyámék nem is láttak, csak a foci volt, meg a suli, egy idő után jöttek a lányok. Szinte mindent a focitól kaptam, legyenek azok az anyagiak, szellemi táplálék vagy éppen az átélt élmények” – idézte fel a futball kapcsán csaknem teljes életútját a ma már 52 éves Orosz Ferenc.
