Sok gyakorlás, munka kellett a sikerekhez – Szabó Ottó 70 éves
– Árulja el, miért van az, hogy míg a győri futballt szerető gyermekek többsége az ETO-ba vágyott, ön mégis a Győri Dózsában kezdte labdarúgó-pályafutását?
– Egyszerű oka van. Ott laktunk a Dózsa-pálya mellett, a nagy lelátó mögött, az utcán reggeltől estig rúgtuk a labdát, s egyszer csak toborzót hirdettek a szomszédban. Voltunk vagy kétszázan, én is a kiválasztottak közé kerültem. Könnyű helyzetben voltam, hiszen átugrottam a kerítésen, s ott is voltam az edzésen.
– Vajon mit láthattak meg a szakemberek egy alacsony növésű gyerkőcben?
– Valóban nem tartoztam, tartozom a szálfatermetű labdarúgók közé, vélhetően a technikai tudásom, amelyet az utcán sajátítottam el, no meg az átlagon felüli gyorsaságom miatt eshetett rám a választás. Majd a középiskola utolsó évében megkeresett az ETO, s tizenhét és fél évesen Újvárosból a Gyárvárosba költöztem. Akkoriban Farsang Ferenc volt a vezetőedző, aki kezdetben középpályásként számított rám, ám miután Pénzes Mihálynak eltörött a keze, a jobbszélső pozícióba kerültem, s ott is ragadtam pályafutásom befejezéséig.
– Milyen szerencse, ugyanis ennek tulajdonítható a Verebes József fémjelezte időszak alatt kialakult legendássá váló Csonka Gyula, Szabó Ottó jobb szárny…
– Ahhoz, hogy nyomot hagyjunk a két bajnoki címet, két ezüstérmet, egy bronzérmet hozó időszakban, sok gyakorlás, munka kellett. Emlékszem a Mágus négy-öt támadásvariációt dolgozott ki nekünk, meghatározva, hogy a labdához viszonyítva ki milyen pozíciót foglal el, s ebbe bevonta a jobb oldali középpályást, Hannich Pétert is. Hiába készültek fel belőlünk az ellenfelek, a gyors, korszerű akciók ellen nem sokat tehettek, még akkor sem, ha úgy tűnt, kiszámítható, amit csinálunk. Ráadásul a másik oldalon ott volt a kiszámíthatatlan Hajszán Gyula. Tulajdonképpen ennek köszönhető a sok gól, ennek a taktikának tudható be, hogy több mint száz gólt rúgtunk az 1981–1982-es bajnokságban, s az is, hogy huszonkét találattal Hannich Peti végzett a góllövőlista élén, s csupán eggyel maradt mögötte Szentes Lázár.
– Azért góllövés tekintetében sincs szégyenkeznivalója, 350 élvonalbeli meccsen szélsőként 69-szer volt eredményes.
– Szó sincs szégyenkezésről, ugyanis az én időmben leginkább a középcsatárok termelték a gólokat. Azonban büszkeséggel tölt el, hogy sokszor voltam eredményes. Leginkább a Magyar Népköztársasági Kupa döntőjében, a Ferencváros ellen egy-nullára megnyert mérkőzésen szerzett találatomra emlékszem, nemcsak azért, mert miénk lett a kupa, hanem mert a csak támaszkodásra használt bal lábammal találtam a kapuba.
– A válogatottban mégis csupán egyszer szerepelt. Mi lehet az oka?
– Mezey György szövetségi kapitánynak köszönhetem a bemutatkozást. A jugoszlávok ellen csereként küldött pályára, s bár a meccs után a csapat Törökország felé vette az irányt, én egy apró húzódás miatt itthon maradtam.
– Öt éve nyugdíjasként dolgozik az ETO-nál, milyen érzés gyermekekkel foglalkozni?
– Csodálatos, az U7-es korosztálynál edzősködő Kovács Béla munkáját segítem, heti két alkalommal vagyok a gyerekekkel, akik néha az unokáim, néha meg a barátaim. Már megszoktam, hogy tegeznek, s olykor még a cipőfűző megkötésére is felkérnek.
– Kedden megünnepli a jeles napot?
– Nem vagyok híve a nagy hacacáréknak, ám a hetvenedik születésnapról illő megemlékezni, de csak szűk családi körben, feleségem, a gyermekeim, a nászék, no meg az unokám társaságában elvonulunk egy szolidnak számító győri vendéglátóipari egységbe.
