Supka Attila: Nincs magyar vagy külföldi edző, csak jó és rossz

– A felesége mondta csapata Kispest-Honvéd elleni hétvégi mérkőzése előtt, hogy ő nagyon izgul, önön viszont nem érezte a drukkot az idény első bajnokiját megelőzően. Tényleg így volt, vagy csak jól leplezte?  
– Olyankor már nincs miért izgulni, ebben a korban megtanulja az ember kezelni ezt a helyzetet – válaszolta lapunknak adott interjújában a 63 esztendős Supka Attila, aki csaknem négy év után tért vissza az NB I-be a Kisvárda Master Good vezetőedzőjeként, s együttese szombaton 1–1-et játszott a kispestiekkel. – A rajt miatt különösen fontos volt a mérkőzés, amelyre maximálisan felkészültünk, mindenki tudta, mi a feladata. Onnantól kezdve a játékosokon múlik, mit tudnak megvalósítani a taktikából.

– Akkor nem igaz a mondás, amely szerint izguljon a futballista helyett az, aki a csapatba jelölte?  
– Ez is igaz, de a mérkőzés alakulhatott volna úgy, hogy nálunk játékos és edző egyaránt elégedett. Persze a győzelem sem fedte volna el a problémákat, azt, hogy az első tíz percet követően hullámvölgybe kerültünk, amiből csak a szünet előtt kecmeregtünk ki. A második félidőre tervezett cserék viszont hamar bejöttek, gólt szereztünk és csak néhány percen, illetve néhány centiméteren múlt, hogy nem tudtuk győztesen elhagyni a pályát.

– Annak ellenére sem izgult, hogy csaknem négy év után tért vissza az élvonalba?  
– Azért jelentős első osztályú és NB II-es tapasztalattal vagyok felvértezve. Az első NB I-es megbízatásom a békéscsabai volt huszonhárom évvel ezelőtt. Akkor még létezett felsőházi és alsóházi rájátszás, mi a kiesés ellen küzdöttünk, és tizenkét pont is volt már a hátrányunk, mégis megkapaszkodtunk. Utána kaptam életem lehetőségét Debrecenben, két bajnoki címet szereztünk a DVSC-vel. Na, akkoriban még izgultam, hiszen hatalmas volt a tét. Most olyan értelemben nyugodt lehetek, hogy az alapvető célt, a bennmaradást az elvégzett munka alapján el fogjuk érni, főleg, ha kiegészülünk még egy-két játékossal, amire van remény.

– Ahogy a Békéscsabával sem esett ki, később a Kisvárdával és a Mezőkövesddel sem, hogy csak azokat a csapatokat említsük, amelyeknél a bennmaradás kiharcolása volt a cél. Specialistája az ilyen helyzetek megoldásának?  
– Ilyet azért nem állítanék, de azt igen, hogy mindenhol sikerült megtalálni a közös hangot a játékosokkal. Amikor hat évvel ezelőtt Kisvárdára kerültem, az első edzés előtt kilenc futballistát találtam az öltözőben, onnan kezdtük el összerakni a csapatot Révész Attila sportigazgatóval együtt. Nagyon jó közösség alakult ki, amit az is mutatott, hogy a megszerzett ötödik helyezést követően olyan ünneplés kezdődött, mintha bajnokok lennénk. Mezőkövesden is olyan csapathoz kerültem, amelynél hitehagyottak voltak a játékosok, de sikerült olyan kapcsolatot kialakítani, ami nagyban hozzásegített bennünket a bennmaradás kiharcolásához.

Megnéztük a hazánkkal szomszédos hét ország első osztályú labdarúgó-bajnokságában a hazai, illetve a külföldi vezetőedzők jelenlegi eloszlását. Szerbiában tizennégy csapat verseng az élvonalban, s csak a Radnicski 1923 együttesét irányító Fedja Dudic nem hazai tréner, ő éppenséggel bosnyák; a többiek egyaránt szerbek, így a Ferencvárossal 2023–2024-ben bajnokságot nyerő Dejan Sztankovics is, aki a Crvena zvezdával igyekszik címet védeni. Kedden kiderült, hogy a Vojvodina napokban megüresedő kispadjára szerb helyett szerb érkezett, Miroszlav Tanjgát Marko Szavics váltja. Elsősorban a gyenge nemzetközi szereplés szült edzőváltást: az Európa-liga-selejtező első fordulójában az FTC búcsúztatta a válogatott Szűcs Kornélt is alkalmazó újvidéki együttest, a visszavágón a magyar légiós piros lapot kapott. Éles kontraszt a román élvonal. Itt tizenhat csapat szerepel a bajnokságban, hét külföldi vezetőedzővel. Egyikük az NB I-ben korábban Kecskeméten és Nyíregyházán is dolgozó Szabó István (FK Csíkszereda), s ugyancsak ebben a ligában vállalt munkát a portugál Nuno Campos (Dinamo Bucuresti), aki az előző klubidényben a ZTE-vel ért el jó eredményeket: az NB I-ben ötödik helyezés, a Magyar Kupában ezüstérem. Az osztrák élvonalban a tizenkét kispad közül nyolc hazai szakemberé, a horvátoknál tízből hat, a szlovákoknál tizenkettőből hét, az ukránoknál tizenhatból tizenkettő, a szlovénoknál pedig jelenleg kilencből hat, mert a tizedik, az NK Olimpija Ljubljanáé kiadó a szlovén Miso Brecko minapi menesztése nyomán. K. J.

– Még a felsorolt állomásokat megelőzően a felnőttfutballban Sopronban dolgozott először. Edzőfejedelemtől tanulhatott, a Bayern Münchennel kétszeres Bundesliga-bajnok és BEK-döntős Csernai Páltól...  
– A pályaedzője lehettem az NB II-es Sopronnál, sok mindent ellestem tőle. Ő vezette be Németországban a négy–négy–kettes játékrendszert, amely a területvédekezésen alapult. Olyan játékosokkal alkalmazhatta, mint Franz Beckenbauer, Paul Breitner, Uli ­Hoeness vagy éppen Karl-Heinz Rummenigge. Aprólékosan rakta össze a csapatait, és megtanultam tőle, az elsődleges a masszív védelem kialakítása, ha az megvan, akkor lehet szépen a támadójátékot is építeni. Itt, Kisvárdán az első időszakomban is ez jellemzett bennünket, mert ugyan a legkevesebb gólt szereztük, a bajnok Fradi mögött a legkevesebbet is kaptuk.

– Ez a Csernai Pál-féle négy–négy–kettő jelentette a debreceni sikerek alapját?  
– Igen, de a Honvédnál – amellyel kupát nyertünk, továbbá minden évben, amikor ott dolgoztam, kijutottunk a nemzetközi porondra – a három–öt–kettőt alkalmaztuk, amit elődömtől, Aldo Dolcettitől örököltem meg. És a következő visszatérésem után is hiába próbáltam a négy–három–háromra váltani, az a keret inkább a három belső védős hadrendre volt alkalmas. És azt is megtanultam, a taktikai elképzelést mindenkor a kerethez kell igazítani.

Pénteken a Nyíregyháza–Újpest 2–1-es mérkőzéssel elrajtolt az NB I 2026–2027-es idénye, méghozzá két magyar vezetőedzővel, Bódog Tamással és Szélesi Zoltánnal a kispadon. A forduló másik öt párharcában még hat csapatnál irányított magyar szakember (Kisvárdán Supka Attila, a Vasasnál Erős Gábor, a Puskás Akadémiánál Babó Levente, Pakson Bognár György, a Ferencvárosnál Borbély Balázs, az MTK Budapestnél pedig Pinezits Máté), külföldi edzővel négy klub kezdte a bajnokságot – a Kispest-Honvédnál Maurizio Jacobbaci, az ETO-nál Efraín Juárez, a DVSC-nél Gert Remmel, a ZTE-nél Filipe Celikkaya. Érdekesség, hogy közülük egy sem tudott győzelemmel rajtolni. Amióta tizenkét csapatos az élvonal mezőnye (2015–2016-os idény), egyáltalán nem példa nélküli, hogy az indulásnál a magyar edzők vannak többségben, a csúcsot a 2020–2021-es bajnoki év jelenti, akkor kilencen voltak: Osztermájer Gábor (Paks), Boér Gábor (ZTE), Márton Gábor (Mol Fehérvár), Feczkó Tamás (DVTK), Kuttor Attila (Mezőkövesd Zsóry), Csizmadia Csaba (Budafoki MTE), Supka Attila (Kisvárda Master Good), Hornyák Zsolt (Puskás Akadémia) és Bódog Tamás (Budapest Honvéd). A mostani bajnokságban a Ferencváros és az Újpest is magyar edzővel indult el, ami azért érdekes és különleges, mert hasonlóra meglehetősen régen volt példa: 2010 nyarán a zöld-fehéreknél Prukner László (jobbra), a lila-fehéreknél Mészöly Géza (balra) volt a vezetőedző. Z. A.

– Ha már Honvéd: játékosként nem tudta ott befutni azt a karriert, amit ifistaként jósoltak önnek. Elégtételt jelentett, hogy vezetőedzőként letett valamit az asztalra a klubnál?  
– Egyértelműen. Nagy tehetségnek tartottak, de nem volt könnyű bekerülni abba a Honvédba, mert olyan támadói voltak a csapatnak, mint Kozma Mihály, Weimper István, Kuti László, Esterházy Márton vagy éppen Dajka László, és még sorolhatnám a válogatott futballistákat. Egy meccsen kaptam lehetőséget, de rendkívül megtisztelő volt, hogy éppen Tichy Lajostól. Utána a pályafutásomban következett egy törés, amit nem jól kezeltem. Kinn maradtam Nyugat-Németországban, majd a hazatérésem után már nem kaptam meg igazán az esélyt.

– Netán balhés játékosnak számított? Vagy megbélyegezték a disszidálása miatt?  
– Nem voltam balhés, de az igazságérzetem erős volt, és a véleményemnek hangot is adtam. Nem tudtam elviselni, ha olyanért bántottak, ráadásul nem a megfelelő hangnemben, ami meg sem történt.

– A jelenlegi NB I-es mezőny nyolc magyar vezetőedzője közül a Pakson dolgozó, 64 éves Bognár György képviseli az ön generációját, a többiek fiatalabbak. Más vele a kapcsolata, mint az ifjabb kollégáival?  
– Gyurival baráti a viszonyom, nagyon jól el tudunk beszélgetni a futballról és az életről is. A fiatalabbakkal már más a helyzet. A mi pályánk elején olyan rutinos kollégák dolgoztak a többi csapatnál, mint Garami József, Csank János vagy Egervári Sándor, tőlük azért mindig sokat lehetett tanulni és akartunk is tanulni. Külön elismerésnek számított, amikor Garami Józsi bácsi azt mondta nekem egy MTK–Honvéd meccs előtt, hogy nem szeret az én csapataim ellen játszani, mert mindig megverik az övét. Vagy amikor Csank János úgy vélekedett, hogy az általam felkészített csapatok erőnlétileg mindig rendben voltak, és nem tudtak igazából mit kezdeni velünk. Ezeket azért megjegyeztem. Örülök, hogy a kisvárdai stábomban korábbi játékosaim is helyet kapnak, Igor Bogdanoviccsal és Sandro Tomiccsal Debrecenben bajnoki címeket szereztünk, a Honvédnál kupát nyertünk, Bodnár Lászlónak pedig Pécsen lehettem az edzője. A kapott örökséget így együtt visszük tovább.

– Jónak tartja a mostani arányt, hogy a tizenkét csapatos NB I-ben duplaannyi a magyar edző, mint a külföldi?  
– Ennek kapcsán azt gondolom, hogy nincs magyar vagy külföldi, esetleg öreg vagy fiatal edző, csak jó és ­rossz. Ha külföldi is a szakvezető, a megítélésében az a legfontosabb, tud-e segíteni a magyar futballnak: lépjünk előre velük együtt és tanuljanak tőlük a fiatalabb magyar kollégák.