A csendnek is van hangja – Borbola Bence jegyzete

Azt hiszem, Kristoffer Zachariassen akkor is boldog ember lenne, ha sohasem szerződik a Ferencvároshoz. Talán most is Norvégiában élne valahol Bergen közelében, reggelente kinézne az ablakon, figyelné a tengert, és azon gondolkodna, érdemes-e aznap hajóra szállni. Aztán ha kedvező a szél, indul. Nem volna több tízezer szurkoló, reflektorfény, Európa-liga, csak a hullámok, a horgászbot és a csend.

De a sors más utat szánt neki. Profi futballista lett, ráadásul nem is akármilyen. A Viktoria Plzen elleni két gólja után megint előkerült a kérdés: vajon mennyit ér egy ilyen játékos? Másfél millió eurót fizettek érte, és a futballban, amelyben időnként egyetlen rosszul sikerült átigazolás árából kisebb lakóparkot lehetne építeni, ez sem aprópénz. Miközben másoknak néha az is nehezére esik, hogy a saját posztjukon megfelelően futballozzanak, Zachariassen már annyi szerepkörben megfordult, hogy lassan csak az edzői stáb tagjai közé nem került a neve a meccsjegyzőkönyvben.

A mai labdarúgásban a siker gyakran egyet jelent a feltűnéssel. Minél drágább az autó, minél látványosabb a gólöröm, minél több követő figyeli a mindennapokat, annál nagyobbnak látszik a sztár. De ő nem akar felszállni erre a száguldó vonatra. Az edzőközpontban hangosan előre köszön, mosolyog, készségesen válaszol a kérdésekre. Nincs benne semmi mesterkélt. Amikor a gyerekkoráról mesél, szinte látni magunk előtt a kisfiút, aki édesapjával kihajózik a tengerre, és várja, hogy megrezdüljön a horgászzsinór. Mostanában többnyire a háló rezdül meg – amikor a kapuba kerül a labda.
Azért szeretem az ilyen futballtörténeteket, mert emlékeztetnek rá, hogy a sportolók nem pusztán eredmények, átigazolási díjak és statisztikai mutatók. Emberek, akiknek van múltjuk, családjuk, otthonuk. Kristoffer Zachariassen két gólt szerzett csütörtökön, mégsem tudom elképzelni, hogy másnap reggel hosszasan gyönyörködött volna a saját fényképében. Sokkal inkább azt, hogy már a következő feladaton járt az esze.

A legérdekesebb mégsem a két gól, hanem az öt év. Ennyi idő alatt a Ferencvárosnál edzők, játékosok, elképzelések váltották egymást. Voltak, akik nagy reményekkel érkeztek, aztán csendben eltűntek. Mások néhány hónapra beragyogták az Üllői utat, majd továbbálltak. Ő maradt. Nem azért, mert nélküle elképzelhetetlen volna a futball, hanem mert vele valahogy mindig könnyebb elképzelni egy működő csapatot.

Nem tudom, ő-e a Ferencváros történetének legjobb légiósa. Muhamed Besic, Leonardo, Zoran Kuntics vagy Tokmac Nguen  hívei bizonyára vitatkoznának erről, és joggal. Abban azonban biztos vagyok, hogy a klub legjobb igazolásai között helye van. A futballban sokan szeretnének főszereplők lenni, de ő mintha nem is vágyna rá.

Aztán valahogy mindig a középpontba kerül.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!