Tarcsi Róbert: Mintha a fél arcom nem is az enyém lenne

–  Haragszik Oláh Bálintra?     
– Nem, mert nem akart sérülést okozni, ebben biztos vagyok – mondta lapunknak Tarcsi Róbert, a Nyíregyháza Spartacus 22 éves csatára, utalva az augusztus 15-i, Kisvárda elleni (2–1) bajnokira, amelyen a vendégek védője lekönyökölte. Eltört az arccsontja és a szem­üregfala, a szemgolyója pedig elmozdult. Elképesztő, de az esetet követően Kovács Imre játékvezető nem adott piros lapot a védőnek, sőt a videobíró, Kulcsár Katalin sem jelezte, hogy ki kellene állítani a hátvédet. A Magyar Labdarúgó-szövetség fegyelmi bizottsága utólag november 30-ig eltiltotta Oláh Bálintot. – Beszéltem néhány korábbi csapattársával, akivel jó viszonyt ápolok, mindegyikük azt mondta, nem olyannak ismerik, aki szándékosan ilyet tenne. Az viszont a felvételeken is tisztán látszik, hogy érzékeli, érkezem, pillanatra hátranéz, és elindítja a könyöklő mozdulatot. Meg akart állítani, talán a vállamba vagy a hasamba tervezte az ütést, balszerencsémre úgy ugrottam fel, hogy éppen belenéztem… Az eset után írt és elnézést kért, a műtét előtt is küldött üzenetet, azóta nem beszéltünk.

– Elképzelte, mi történne, ha újra találkoznának a pályán?     
– Nem fűt a törlesztés vágya. Futballisták vagyunk, nem kislányok, ez sajnos benne van a futballban. Mint ahogyan az is, hogy esetleg véletlenül én okozok sérülést, bár remélem, ez sohasem történik meg.

– Ahhoz képest, hogy másfél hónapja még a műtőasztalon feküdt, elképesztő, hogy hétfőn már teljes értékű munkát végezhet a csapattal.     
– A rehabilitációm utolsó hetét töltöm, nem lenne így, ha nem támogattak volna annyian: négy-öt napba telt, mire minden jókívánságra válaszoltam. A klub, a játékosok, a családom, a szurkolók mellettem álltak ebben a kemény időszakban, külön köszönet Darabos Balázs rehabilitációs edzőnek. A nekem készített maszkban edzhetek és játszhatok, a teljes felépülés körülbelül fél év, ennyi idő szükséges ahhoz, hogy a beépített csavarok, lemezek összeforrjanak a csonttal. Nem csoda, szépen „megbolygatták” az orvosok az arcomat… Az is természetes, hogy az arcom jobb oldala a szemöldökömtől a számig érzéketlen: ha fogat mosok, nem érzem, kicsit olyan, mintha a fél arcom nem is az enyém lenne. Azt mondták, egy év alatt ennek rendbe kell jönnie, ha nem, valószínűleg maradandó a károsodás, így kell leélnem az életemet. Nem kellemes, de inkább ezt választom, mint hogy örökre kettős látással kelljen élnem – merthogy ez is benne volt a pakliban. Mielőtt betoltak a műtőasztalra, a doki azt mondta,tíz százalék esély van arra, hogy megmarad a kettős látásom.

– Már tökéletesen lát?     
– Miután megsérült a jobb szemem, éreztem, hogy nagy a baj, mintha nem ott lenne a szemgolyóm, ahol előtte… Még ott, a füvön feküdve azonnal eltakartam a bal szemem, kinyitottam a másikat, rápillantottam az égre, és csak foltokat meg sötétséget érzékeltem, szédültem, és jött a kettős látás. Nagyon megijedtem, senkinek sem kívánom azt az érzést. De akkor lettem csak igazán rosszul, amikor odajött hozzám a játékvezető, és azt mondta, nincs kiállítás… Gondoltam magamban, ha már szétverték a fejem, legalább annyi értelme legyen, hogy emberelőnybe kerülünk. Amikor a beavatkozás után először nyitottam ki a szemem, még rosszabbul láttam, mint a sérüléskor, de fokozatosan javult a helyzet, ez hitet és erőt adott. A legfontosabb, hogy a nehezén már túl vagyok, igaz, még vannak otthon teendőim, hogy a lehetőséghez mérten minden rendben legyen.

– Például?     
– Tizenhárom vitamint és nyomelemet kell szednem, csipkednem, húzogatnom és masszíroznom kell az arcomat, hogy ne tapadjanak le az izmok. A szemhéjam is érzéketlen, hiszen ott is felvágtak: ezeket a műtéteket jó esetben a szájüregen keresztül végzik, hogy később kívülről ne legyen nyoma, de én rosszabbul jártam, hiszen annyi baj történt az arcomon, hogy csak kívülről lehetett vágni. Sajnos van már ebben tapasztalatom, három éve, még a Komáromi FC játékosaként az ellenfél kapusa az arcom bal oldalára taposott a stoplissal. Akkor felszakadt az arcbőröm és megrepedt az arccsontom, a mai napig itt van a nyoma. Jó néhányan meg is jegyezték a városban, akivel találkoztam a napokban, hogy milyen szépen gyógyul a sebem, már alig látni – ilyenkor szólnom kell, hogy valóban, de az hároméves sérülés, a legutóbbi az arcom másik felén van…

– Nem tart attól, hogy marad önben félelem, ha edzésen vagy tétmérkőzésen meg kell vívnia egy fejpárbajt?     
– Miután három éve is hasonló cipőben jártam, van tapasztalatom, akkor sem féltem. Az egyik erényemnek tartom, hogy belemegyek minden veszélyesnek tűnő szituációba, párharcba. Lesz rajtam maszk, amely megvéd, szóval eszemben sincs azon agyalni, hogy belemenjek-e egy ütközésbe vagy sem – bárcsak ott tartanánk már! Remélem, hamarosan újra tétmérkőzésen szerepelhetek. A sérülésemen kívül az is bántott, hogy éppen a Kisvárda ellen játszottam először kezdőként a Szpariban – előtte kétszer csereként –, bizonyítani akartam, megmutatni, mit tudok. Jól is éreztem magam a pályán, aztán megtörtént a baj. Ez van, az élet valamiért ezt a sorsot szánta nekem – de nem futamodom meg soha.